Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tverdota György: "Egy vaslábasban sárga fű virít"
József Attila legszebb sorai 55 csibén: Ha „az egész emberi világ itt készül, (mert) itt minden csupa rom”, akkor a vaslábasban virító fű a jövendő virágoskertjeinek ígéretét rejti magában. Ha szemügyre vesszük a pályakezdő évekre jellemző nyugatos szépségeszmény olyan példáit, mint: „Hűs és drága zafír szemed” vagy „A bús biborkirályfi, naplemente” vagy „Szonett, te drágakő, te antik / gyöngysor”, stb., akkor megállapíthatjuk, hogy a szépség, ebben az értelmezésben mindenekelőtt önmagában véve jelentékeny, figyelemfelhívó, érdeklődésünket marasztaló dolog vagy reláció. Nem szükséges, hogy fontolgatás tárgyát képezze, nem kell eléréséhez semmiféle külön műveletet végrehajtani. A költő eleve számíthat mindannyiunk egyetértésére, amikor a szem szépségét vagy a szonett csiszoltságát drágakőhöz hasonlítja, vagy amikor az alkonyt bíborkirályfivá magasztalja föl. Ezzel szemben a sárga - fű egy vaslábasban önmagában egyáltalán nem szép, hanem annak ellentéte: satnya és csenevész, ezért jelentéktelen és érdektelen. Valami, ami megjegyzésre sem méltó. Hogy valaki képes az ilyen jelentéktelen valóságelemeket világalkotó tényezőkké emelni, ez átlagon felüli érzékenység - a költő egy verseimével szólván - a szó legnemesebb értelmében vett Kultúra bizonyítéka: felfigyelni arra, amit senki más nem észlel: „A virág... / ...elfáradt, mikor nem néztünk oda. //De észrevettem.” A költő ilynemű kulturális érzékenységének egyik virtuóz terméke a Szappanosvíz, amely a mosás után az udvarra kiöntött, s a talajba való beszivárgás előtt csak pillanatokig látható szürke lé tünékeny létét örökíti meg borzongató erővel. A lyukas lábast, benne a csenevész fűvel észrevenni, ez a legnagyobb fokú előzékenység, gyöngéd figyelem jele minden elesett lény iránt. Sőt, több annál: hatalmas erőfeszítés arra, hogy a veszendőbe menőt, értelmét veszítettet visszaintegráljuk a nagy egészbe, (új) értelmet adjunk neki. Ez az itt működő szellemi és erkölcsi erő a sor szépségének forrása. Az Elégia pillanatára jellemző sajátos szépségeszmény másik lényegi összetevőjének meghatározása érdekében vissza kell térnünk a Harmatocska idézett képéhez, ahol a költő a széphez rútat adagolva, mintegy lerontva az előbbi hatását, létrehozta a groteszket. Az „Egy vaslábasban sárga fű virít” sorban ennek bizonyos értelemben az ellentéte történik: a rút megszépítése, átlényegítése, az eszményítés egy sajátos, végletes művelete megy végbe: a modell, a szépséget nélkülöző létszféra a költői szónak, az ábrázolás anyagának köszönhetően a szépség kegyelmében részesül. A nyelv ereje egy negatív minőséget fordít át pozitív értékké. Mint fentebb láttuk, ez elsősorban annak a kontextusnak köszönhető, amelybe a költő az egyedi látványt állította. Visszatérés ez a szépség elvéhez, de magasabb szinten: kitermelt, feltárt, az eszmélő szubjektum erős, polemikus beavatkozásának köszönhetően született minőséget kapunk. Szükségképpen társul hozzá a tartalmiság, magvasság, s nem utolsó sorban a meglepetés értéke. Olyan szépség, amely nem könnyen adja magát, s ettől becsesebb. „A valóság nehéz nyomait követve” bukkant rá a költő, s
