Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tverdota György: "Egy vaslábasban sárga fű virít"
56 Új Dunatáj 1997. december az ő nyomdokaiban lépkedve bukkanhatunk rá mi magunk is. Nehéz szépség, a szó teljes platóni értelmében. Mivel az elemzett sort én, a mai olvasó tartom József Attila legszebb sorának, az elmondottakat egy szubjektív megjegyzéssel zárom. Nem tagadom, rezignáltan veszem tudomásul, hogy mára már a vaslábasban virító sárga fű vigaszát is elveszítettük, a biztonságnak ettől, az Elégiát író József Attila számára még megingathatatlan támaszától is megfosztattunk. Fájó nosztalgiával tekintek vissza arra a nagyszerű illúzióra, amely a sorban, s a vers egészében is megfogalmazódott, amely a költői gondolkodás egy adott pillanatában teret kaphatott: hogy a szegénységből, az elhagyatottságból majd szép, új világ, jog, föld születik. A történelem, nem először, s talán nem is utoljára, rácáfolt erre az illúzióra, e cáfolat fölött azonban nincs nagy okunk diadaltáncot járni. Vannak olyan álmok, amelyekből nagyon rossz fölébredni. Igaz, a szegénység luxusának csak ezt a változatát hagytuk magunk mögött. Az Elégiában megmutatkozó létszféra ma is jelen van, s nyilván benne is ott rejtőzik a leküzdhetetlen, elemi vitalitás. Csak épp a kontextus hiányzik, perspektíva nincs, ami távlatot adjon hozzá. Alternatíva nincs, amelynek a kiindulópontjává tehetnénk. Úgy tűnik, ma is „szebbek az arany karikák”. Lehet, hogy van ilyen alternatíva, csak épp rövidlátó szemünk, csökkent erejű energiaforrásból táplálkozó eszméletünk elől rejtőzik?