Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tverdota György: "Egy vaslábasban sárga fű virít"
54 Új Dunatáj 1997. december nemesíti meg a magában csekély értékű tárgyat, legyen az vasgyűrű avagy vaslábas. A költő által itt követett eljárás tanulságosan vethető össze a Harmatocska idézett részletével, ahol a tiszta szépséghez: „Guggolva ringadoz a málnatő,” a költő szándékosan enyhén viszolyogtató, a rút kategóriájához sorolható látványt fűz: „meleg / karján buggyos, zsiros / papiros szendereg.” A málnatő és a papiros együttesében a szép a rúttal szervetlenül keveredve, groteszk - zsíros papírt ringató málnabokorrá lefokozott - anya-gyermek képpé kerekedik ki. Németh Andor nem ismerte föl az ironizált ’Madonna a gyermekjézussal’ képzetet, puszta látványi elemként értelmezte a költőt alanyilag már ekkor is bensőségesebben érintő, későbbi pályáján nagy szerepet játszó komplexumot, s ezért nem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira fiatal barátja. Az „Egy vaslábasban sárga fű virít” - sor és kontextusa ezt az anya-gyermek relációt eleveníti föl. „A maga módján itt is megterít / a kamatra gyötört, / áldott anyaföld” képezi az általános kijelentést, amely egy szűkebb fókuszú, egyedi példával szemléltetik, ez a mi sorunk. A szöveg logikája fordítottja a szövegkeletkezés logikájának. Előbb a látvány, a vaslábasban virító fű tárul a tűnődő elé, s ehhez fűzhető az azt elmélyítő magyarázat. A versben a reflexió van előre vetve, s a szemléleti kiindulópontra csak eztán kerül sor. A tájleírásba rejtett anyaélményben a Harmatocska részletével ellentétben itt egyfajta meghitt bensőség rejlik a sivárság vastag, kemény és érdes burka mögött. „A maga módján itt is megterít a (kamatra) gyötört, áldott any a(íö\á): egy vaslábasban (sárga fű virít)”. Szinte mintha az Anyám c. vers ismert részlete elevenedne itt föl sajátos rövidülésben: „kis lábaskában hazahozta / kegyelmeséktől vacsoráját”. A személyes emlék van itt kiterjesztve: anya - anya(föld); gyötört - (kamatra) gyötört. A választott sor „vaslábasban”-ja összeköti az anyát és az anyaföldet. A lyukas edénybe immár nem emberi eledel, hanem a vegetáció tápláléka, termőtalaj került. A kikelt fű tehát a kultúrából kikerült tárgyban eredendő jogait érvényesítő természet öntevékeny produktuma. Szerény térfoglalás ez, ha az Indiában, hol éjjel a vadak... kezdetű verses mesében írottakra gondolunk: „S a hétszáz palota helyét elfoglalta / az őserdő egy hűvös éjjelen.” ’Nincs sivárabb látvány ennél a versbéli vaslábasnál’ - állapítottam meg fentebb. Mégis, épp sivársága révén igazán vigasztaló. Amit az emberi társadalom kiselejtez, még nem a semmibe hullik: az anyatermészet veszi gondjaiba. így tanúskodhat a lehetséges legalacsonyabb szintű kulturális lét kiirthatatlan vitalitásról, a fény felé sóvárgásról. A sor egyszerre jelenti az emberi társadalomban egykor használatos tárgy teljes elhagyatottságát, de egyúttal leküzdhetetlen megújulási vágyát, megújulási készségét is. Ahogy a szegények is megterítenek a maguk módján a vacsorához, ahogy a szegények a maguk módján őrzik az emberi civilizáció leküzdhetetlen alapjait, úgy tüntet a vaslábasban virító sárga fű a teljes leromlás ellen. A kép tehát a vers alapellentétét fogalmazza meg ki
