Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tverdota György: "Egy vaslábasban sárga fű virít"
József Attila legszebb sorai 51 az itt útjára induló értelmezés során sem lehet eltekinteni, de semmi sem kötelez arra, hogy a résztől az egészig jutva végül ne térjünk vissza a kiindulópontul szolgáló részlethez. A sorra szűkített perspektíva megszabadítja az értelmezőt számos történelmi, filozófiai reflexiótól, amelyek elől a vers egészét szemmel tartva nem térhet ki. Ráirányítja a figyelmet a részlet kidolgozottságára, az összbenyomás szerény alkotóelemének megmunkáltságára. Ahhoz a közismert eljáráshoz hasonlít, amelylyel a művészettörténész Boltraffionak a Madonnát a gyermek Jézussal ábrázoló képéből kinagyít egy különös művészi gonddal kidolgozott mosdótálat és annak szépségét magáért véve szemlélteti. Nem minden költő biztosít a részleteknek ilyen önálló jelentőséget. Elsősorban a „fúró-faragó” természetű alkotók járnak el így, amilyenekként Ignotus Pál Arany Jánost és József Attilát jellemezte. Az a megközelítési mód, amely ezzel a jellegzetességgel kellőképpen számot vet, A hetedik ben nem csak a kompozíció egészét csodálja meg, nem csak a „hetedik” kilétét és a többi hat én-megnyilvánuláshoz való viszonyát fürkészi, hanem rádöbben arra, hogy minden egyes képnél érdemes elidőznie. Miért is siklanánk át olyan sorok fölött, mint az „egy, ki magva erdőségnek”, az „egy, ki a merengőt adja,” az „egy, ki mikor szülték, aludt”, csak azért, hogy a rövidtávfutó sebességével érkezzünk meg a strófák csattanójához? Sokjózsef Attila-vers ilyen, kifejezetten ízlelgetésre szánt darab: például Az oroszlán idézése, az Ülni, állni, ölni, halni, a Medáliák, a Mondd, mit érlel. Ilyen típusú művek esetében a szerző mintegy belekalkulálja a hatásba az olvasó vagy a néző meditativ megtorpanását egy-egy részletnél, mint az apró képeit vagy kifordított igazságait soroló Villon, vagy a németalföldi közmondásokat vászonra rögzítő Brueghel. Az „Egy vaslábasban sárga fű virít” sor ugyan a tűnődésre hívó helyek közé tartozik, ámde ahhoz a válfajhoz sorolható, amelynek hatása azon alapul, hogy éppenséggel a tárgyi világ valamely jelentéktelen, a legkisebb érdeklődésre sem számot tartó részletét méltatja váratlanul figyelemre. A nagy tájleíró verstablók számos ilyen alkotóelemet használnak föl. így a Külvárosi éj második szakasza: „lomhán szinte lábrakap / s mászik a súroló kefe”. Nem lehetetlen, hogy Kosztolányi alábbi megjegyzésének ez a két sor szolgált alapul: „Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.” A Külvárosi éj egy későbbi pontján a „költőietlen” valóságrészek ugyanilyen költői kézbevételével találkozunk: „rongyok a rongyos füveken / s papír. Hogy’ mászna! Mocorog / s indulni erőtlen...” Kedves eljárása ez a költőnek. A Téli éjszakában is rábukkanunk: „Csak egy kis darab / vékony ezüstrongy - valami szalag - / csüng keményen a bokor oldalán”. Már nagyon korán, a Harmatocskában is találkozunk vele: „a málnatő, meleg / karján buggyos, zsíros / papiros szendereg.” Az esztéta az ilyen mozzanatot a szép
