Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - Tverdota György: "Egy vaslábasban sárga fű virít"

52

Új Dunatáj 1997. december

ség tisztaságán ejtett foltként utasítja el: „Mindössze egyet kifogásoltam: - írja Németh Andor - a málnabokorra tapadó zsíros papírt. Attila összehúzta a szemét, mintha képet szemlélne. - Az kell oda - mondta. - Látom. - Megengedem. Egy kiránduló hajíthatta el, s a bokorra sodorta a szél. Ebből azonban nem következik, hogyabokron kell maradnia. Miért nem szeded leróla?-Nem lehet. Odatartozik. És ott maradt.” Akad-e ma olvasó, aki Németh Andornak adna igazat? Aligha. A „buggyos, zsíros papirost”, a „vékony ezüstrongyot”, a „papírt a rongyos füveken” és a „súroló kefét” éppúgy, mint a „vaslábasban virító sárga füvet” József Attila költői világának archimedesi pontjaiként tartjuk számon.

Nincs sivárabb látvány ennél a versbéli vaslábasnál. Zománca lepattogzott, kilyukadt, talán már meg is foltozták egyszer, de végképp felmondta a szolgálatot. Főzésre, tálalásra már alkalmatlanná vált. Kidobni mégsem szabad, mert ha földet tesznek bele, virág ültetésére még kiválóan megfelel. így lett belőle a szegények „vázája”. Ebből a rokkant edényből azonban már a virág is kipusztult. „Emberi hulladék” lett belőle. Félrevetették egykori tulajdonosai, s vagy az egykori virág elvadult sarjai tenyésznek benne, vagy a szél által belesodort fűmag csírázott ki. Ember alkotta, emberi használatra szánt tárgy, amely eljutott a civilizáció perifériájára.

Lehet-e szép egy olyan verssor, amely a tárgyi kultúrának ezt a hajótöröttjét ábrázolja? S ha igen, honnan ered szépsége? Választásomban benne van az igenlő állítás. Az igazolás érdekében célszerű áttekinteni a költő szépséghez való viszonyának alakulását, s ebből a folyamatból kimetszeni az Elégia pillanatát. Első kötetének nyitó versében az ifjú költő a zordon Szépséghez fohászkodik. Előszavát Juhász Gyula a következő szavakkal fejezi be: „József Attila, akit nem én, de a múzsa avatott pappá a szépségés igazság magyar templomában.” A pályakezdő tehát a századelő nyugatos szépségkultuszának, szépségvallásának elkötelezettje. A mesterek, Juhász és Kosztolányi, de nagyrészt Babits sem iktatják ki szótárukból eztán sem a szépség fogalmát. József Attila azonban pályájának következő állomásán, formabontó szabad verseit írva megtagadja a szépség elvét.

E meggyőződése mellett túl az avantgárd kalandján, a húszas-harmincas évek fordulóján írott művészetbölcseleti fejtegetéseiben is kitart: elutasítja a szépséget mint a művészi tevékenység célját, s vitatja az esztétika illetékességét a költészet megítélésében: „A művészettel a tetszettan (széptan, aisthétika) foglalkozott. Csak úgy mellesleg cselekedte ezt, amint neve is mutatja, hiszen a tetszetősség minden formában, csendes füzesekben, szedőgépben, értekezésben és költeményben, - azaz a valóságban, a tudományban és a művészetben egyaránt föllelhető. Szép lóról beszélünk éppúgy, mint gyönyörű számtani feladványról, ocsmány cselekedetről, - de hát a művészet se nem ló, se nem számtani feladvány.” Művészet és szépség e felfogás szerint csupán esetleges kapcsolatban állnak egymással.

A harmincas évek elején magára vállalt osztályharcos költőszereptől is idegen