Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tamás Attila: József Attila legszebb sorai
József Attila legszebb sorai 49 Az egész mű - a maga kifejezésformáinak zilált sokféleségével, intenzitásváltásainak hullámverésével, csöndben hazatérő könyvelő alakját vakogó-vonító kutyává átlényegítő abszurditásával - az iszonyat elszabadulásáról vall: megdöbbent, elborzaszt, gyötrődő-vergődő társsá alakít, hogy aztán végül fáradtan vigyen vissza az indítás helyzetébe, a szobasarokba kuporodott gyerek zokogásához. Az idézett szakasz azonban - a negyedik, amelyik az első tetőpontot alkotja - szép is. Nem, mintha könnyű gyönyörködésben részesítene, vagy klasszikus harmóniát adóvá rendeződnék. Mégis szép, mert legalább részben felszabadító, ahogy szoba- és hegyfalak közé, cipőtalp, vasfedő és kő alá beszorítottság jelenetegyüttesével, egysorosra vágott mondatok rövid hangszakaszaival szemben itt végre tágra nyílik a megszólaló tüdeje: egyetlen ívű mondat megformálásához. Szép „ember, állat és növény” végső összetartozásának sugallása is, az „élő meleg” lélegzetében. Akkor is, ha aztán mindez mindjárt jegessé fagy. Hiszen a magasba ragadott el magával. Szép ennek az „élő meleg”-nek még a tiszta ellentéte is, bár ha a megsemmisülés lesz részévé az érckemény sziklaperemeken. A korábban megmintázott Téli éjszaka „szép embertelenség”-einek jegesen tündöklő világába vittek a sorok? Valahová oda, ahova korábban egy másik magyar lírikust ragadott el a képzelete: „Himaláják jégcsúcsai”-nak „gyémántpor”-os káprázatába.
