Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tamás Attila: József Attila legszebb sorai
48 Új Dunatáj 1997. december nustalan^hangok, halkan szisszenő, susogó jz-ek és s-ek, meg-megpattanó t-k hallatszanak itt valamilyen vészterhes sodrás fölött: Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől -Hova, merre is „száll”-hat az emberi faj ? Arra a tutajra képzeljük oda, amelyiken az ősi özönvíz-mítoszok egyik változata láttatta a kevés túlélőt? Vagy „a táguló űr”ben „a semmi”-hez hasonlóan „szállong”-ó világ egyik előképére ismerjünk a látványban? (A nem sokkal később írt „Költőnk és korú”-ból.) A „szállá alá poklokra” szakrális asszociációiból engedjünk magunkban valamennyit érvényre jutni? Térbeliségét teljesen el nem veszítően átlényegített az itt megidézett kép: kozmikus és „evilági”, mint a (nem sokkal korábbi) Eszmélet „örök éj’’-ben tovairamló kivilágított vagonablakaié. Ebben lesz a végletekig felfokozott fájdalom a kiáltásokat elfojtóvá: némáví. „Jég alatt” „tátog”-ó halak tehetetlenségének képváltozataként. Vagy inkább valamilyen tiltakozás néma méltóságát megtestesítve? Talán ebből is, abból is magában hord valamennyit a sor. Igazában ez a versszak - ez a vers - sem az idézett elhallgatás mozzanatával ér véget; csak az „emberi faj” maradt itt néma. A „...de én sírok, kiáltozom”-mal ellentéteződik ennek a jelenetnek a félelmetes totálképe: egyetlen hangforrás gyermeki riadalomkifejezésével. Az úgyszólván ehhez tartozó archetipikus kép (a kivetett, magára hagyott kisgyereké) szólal meg kivételes hangerővel a harmincas évek egy másik darabjának soraiban. A személytelenségbe távolított Egy kisgyerek sír látomás- és hallucinációsorozatával összekapcsoltan. Mint ahogy Munch híres szecessziós-expresszionisztikus festményén egyetlen sikollyá lényegülnek át az előtérbe hozott arc vonásain túl a háttérül szolgáló táj vonagló rajzolatai is, ahhoz hasonló elementaritással tör föl a kín az itt egymást követő szakaszokból: Melybe az ember, állat és növény belehelt minden élő meleget s jegesen porlik sziklák peremén - sír, mint a szél az Erchegység felett.
