Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tamás Attila: József Attila legszebb sorai
József Attila legszebb sorai 47 Gyönyörködtet a tánc, magával ragadhat a könnyed futás látványa is, madarak röptének ívelése is követésre indíthatja a tekintetet - de „topogás”? Egy helyben, merev ismétlődésekkel, színtelen hanghatásokkal... Csakhogy ez a topogás nem akárhonnét hallatszik, mert ez a Tiéd: egy „búval-vigalommal” áldott, „kérő tenyerekkel” és „búzaföldekkel, fellegekkel” körülölelt, átszellemített lényé. Tánc- és futólépések izgalma látszhat készülődni lábai mozgásában. Vagy valamilyen másfajta türelmetlenségéi? Mindegy: végzetes vonatkozások hordozójának mutatkozik, s a szimpla ütemesség - a szavak telt dallamában - zenei ritmussá bontakozást ígér. Több száz éves ballada őrzi Déva tragikusan elhíresült várépítésének történetét, a maga hasztalan fölépített, mert mindegyre újraomló falaival; részben ezek rokonaiként, részben éppen ellentettjükként emelkedhetnek-omolhatnak itt újra meg újra a lelkeket egymástól elválasztó falak is. Teljes egymásra találás beteljesülését soha lehetővé nem téve - helyette az örök közeledés szelídebb mámorának bódulatát hozva. Tragikus is egy kicsit ez az omlás, hiszen maga a fal is része a társához közelítőnek, dőlésével az maga is pusztul - egy csöppet a halállal is összefűz hát ez a „muzsikás” gyönyörködés. A „düledék árnyán ringatóz”-ás sem sokkal biztonságosabb annál a „hintázni tanul”-ásnál, melyet korábban Babits verse biztosított hídon botladozásukból le-leeső, „tört léc”-be fogózni próbáló figurái számára. Azok számára, akik már ismerik a később Reménytelenül sorait, talán „a semmi ágá”-ra jutás vonalai is előderenghetnek itt. Az ottani „vacog”-tató hidegtől azokban ezúttal még lehelet könnyű burkának lágy melegsége ígérhet szelíd védelmet. (Bár ha a „csalás nélkül” látás tiszta fényének enyhe tompítása árán is.) Nem kevésbé szépek, hozzám nem kevésbé közeliek az érettebb lírikus szerelmi vallomásainak egyes részletei sem. Akár a közismert Óidban, akár a ritkábban idézett-hivatkozott Flórának soraiban. Vagy a Megméressél! reneszánsz életre csodálkozást keresztényi áhítattal egymásba oldó - pedig modern szorongattatásokban fogant szakaszaiban: Ő a mezőn a harmatosság, kétes létben a bizonyosság, lábai kígyóim tapossák, gondjaim mosolyai mossák... Két rövid versszaknak még juthat itt hely. Az egyik a csaknem teljes csöndé. Félelmetes csöndé: olyané, amelyik riadt fájdalom hangjait nyeli magába. (Némiképp a Medáliákból ismert „tompa tó”-hoz hasonlatosan, amely - nyomasztó álmok színtereihez hasonlóan - csöngés hangjait némította el.) Inkább csak fakó, tó-
