Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tamás Attila: József Attila legszebb sorai
József Attila legszebb sorai 45 Tamás Attila „Legszebb sorok...” Amilyen könnyű a válogatás, annyira nehéz a választás. Mert hiszen a kérdésre egymás nyomában tolulnak elő a kiemelést kívánó, másiktól való „kiszorítást” nem szívesen szenvedő sorok, sorpárok, szakaszok. A „Talán eltűnők hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom” kettőre, a maga élénk, hangszínekkel ellentétezett elmúlást sugallásával, a „hirtelen” drámai mozzanatosságát a „talán”-nal elbizonytalanító, a „tűnök”-kel szelidítő-finomító, azt a szükségszerű eltávozás tragikumával halkan összebékítő, leheletnyi panteizmust is árasztó élményegyüttesével. A „Holott náddal ringat, / holott csobogással, / kékellő derűvel, / tavi csókolással”: vissza-visszatérő /hangjainak lágy dallamával, „holott”-jainak finom régiességével, könnyed értelem-egybemosásaival („hol-hol” valamilyen „egyszer-másszor” helyett, de azért nem szüntetve meg a „holott” ellenvetés-szerepét); könnyed mámorával, melyben mintha egymásba oldódnék kéklő ég és szélfodrozta víz, nádszálakat hajlongató hullámzás és fiatal pár egymásban gyönyörködő szerelmeskedése. „Kásásodik a víz, kialakul a jég / és bűneim halállá állnak össze”. Hogy került ez ide, a „legszebb” sorok közé? Vagy talán csak a zitznekjózsef Attilánál annyira gyakori, archetípusszerű megjelenítéssel idézte föl az egyik versrészlet a másikat: önmaga poláris ellentétét? Bűn, halál, jégkásás - sem eleven lágyságát már nem őrző, sem kristályosán tisztává még nem szilárdult - víznek a látványával? Valahogy itt érzem a helyüket. Töredékként? De hát Weöresnél, Pilinszkynél megszoktuk már a tömörségnek, a torts égnek ezt a fokát - viszonylagos teljességadását. Épp az lesz itt csodálatossá, hogy két sorban „történik meg” szemünk előtt valami végérvényesen: természeti törvények működésével párhuzamban, azoknak az erejével, de (tőlük eltérve) vissza nem fordítható véglegességgel zárul itt le egy emberi lét, benne régtől fogva érlelődő tényezőkből teremtve félelmetesen új minőséget. A nemlétet. A megtört kövek önnön árnyukon fekszenek, csillognak maguknak úgy a helyükön vannak, mint még soha. A megidézett csillogás tetszenék itt, azért jutna eszembe ez a néhány sor is a „szép” minősítés kapcsán? De a „csillogás” a pejoratív „talmi” jelzővel hajlamos szószerkezetté alakulni. Csakhogy nem „nekem” (vagy „nekünk”) csillognak ezek a
