Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Tandori Dezső: Hibátlanul fölébe
44 Új Dunatáj 1997. december akarnók, van ilyen, igaz lehet ez (félünk szívünknek kitárni, szívünket agyunkkal párban járatni?): „Gyermekké tettél. Hiába növesztett / harminc csikorgó télen át a kín.” Freudizmusa (?) olykor iskolás sorokra ragadtatja. De ez is megéri. Ha ilyen négy sor az eredménye másutt: „...kuporogva csak várom a csodát, / hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben!” Tekintsük (!) a Kiáltozás-t. Már-már mulatságos, aztán könnyekbe fullasztó egy ilyen részlet: „Mint fatutaj a folyamon, / mint méla tót a tutajon, / száll alá emberi fajom / némán a szenvedéstől -”. Végre eszembe jut az a pár sor, mellyel még álmodtam is, igen, álmodtam ezzel a feladattal, a dolgozattal, aztán ezt mondogattam magamban - lásd az elébb -, készülődve, éberen: „S bár hűvös, örökkévaló / dolgok közt muszáj őgyelegnem, / a palánkok közt szárnyaló / munkát nem lehet elfelednem” (Irgalom). Miért volt kezdetektől olyan fontos nekem ez a pár sor, ez a „gondolat”? (A költészetben a gondolat már több önmagánál, a megfogalmazás és visszhangtere révén több.) Már Töredék Hamletnek (Egyetlen) című kötetem verseinek fogalmazódásakor érezhettem a gondolati (költői-többlet) világ és a mindennapok ellentétét, legalább a feszültséget a kettő (?) közt. Nem mintha elit foglalatosságnak tekintettem volna valaha is a „hűvös örökkévaló”-t (mint állapotot, mint engem környezőt, mint serkentőt, mint végeredményt, mint elérhetetlent, mint egyetlen érdemes célt). De ahogy kőfalak, verebek, járkálások, részletek és kicsiségek (Pilinszky) „szentek” voltak számomra, egyenlő-fontosak az elme dolgaival, ez ajózsef Attilatétel munkált bennem észrevétlen (rokonsággal). Ottlik gondolata, felismerése is (Iskola, a határon): hogy nemcsak kenyérről volt szó. Vagy borról. Hanem kovászos uborkáról és levéről, a Vámház kőrútról, a Dunán horgonyzó kofahajókról, a kékfehér szárny csapásokkal közelgő tavaszról, meg arról, hogy a hajnali háztetőket nemcsak szemlélni, felmérni kell, hanem talán megfesteni is, ha festő valaki, mert valamit csak kell csinálni az életben, igazit. Hogy a palánkok közt a munka „szárnyal”: azt jelenti ez, egyebek közt, hogy a munka szent. Ez nem fellengzés. Ez a mindenkori csupa-csősz világ ellenjátéka. Ez a kapaszkodó. Abban a hígabb közegben, melyet (gondolatot) szinte mindenki hazudhat egy fokon. Ideológiák (el nem halt) korában a konkrét emberi tevékenység az, amit nem szabad (bármi gyötrelmes) elfelednünk.
