Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Majd eljön értem"

40

Új Dunatáj 1997. december

ti formájában visszatérő rímpár úgy, hogy megismétlődik az Óda-bzYi harmadik összecsengetés is, magyarázatot is adva, a halál megfogalmazásig vezetve-mélyítve a vallomást:

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok.

Én úgy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem - meghalok.

S hogy a halál is összekapcsolódik az anyaképzettel, azt az egyik legszebb kései anyavers, a Majd... bizonyítja, ahol a „szívem szerelme” kifejezés magát az életet jeleníti meg, alátámasztva egyúttal a szerelmi Oda követeléseit, mégpedig úgy, hogy itt a költő fordítva gondolkodik: a transzcendenst teszi köznapivá, földivé, evilágivá: „Majd eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve. / És elmúlik szivem szerelme. / A hűség is eloldalog. / A csöndbe térnek a dalok, / kitágul, mint az űr, az elme. // Kitetszik, hogy üres dolog / s mint világ visszája, bolyog / bennem a lélek, a lét türelme. / Széthull a testem, mint a kelme, / mit összerágtak a molyok. / S majd összeszedi a halott, / ki élt, ki dajkált énekelve.”*’

* Ha a főszerkesztő azt kérdezte volna, melyik a legszebb verse a költőnek, ezt választottam volna, vagy a középkori Mária-himnuszokra alludáló kései Édesanyám, egyetlen drága... kezdetűt.