Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Majd eljön értem"
József Attila legszebb sorai 39 érthetjük meg igazán, milyen emberi-költői energia szabadíthatta csak ki a költőt - ha rövid időre is - a gyerekkori verés élményének szorításából, hogy milyen intenzitású érzelem volt szükséges ahhoz, hogy a gyermek ne parancsolhassa elő a vernek rímként feltörő válaszát-panaszát. így érthetjük meg igazán az Oda sorainak súlyát is. A vers második részének sorai így hangzanak: „Ki mint vízesés önnön robajától, / elválsz tőlem és halkan futsz tova, / míg én, életem csúcsai közt, a távol / közelében, zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton, / hogy szeretlek, te édes mostoha!” A „verődve földön és égbolton” olvasatom szerint magába sűrítheti a vizsgált rímkényszer mögötti élményanyagot is, megfogalmazva a költő magányosságát, szeretet- és ezzel közvetlenül összekapcsolható szerelem-éhségét. A versrész utolsó sora is utal e múltra: az „édes mostoha” jelzős szerkezetben ugyanis ott érezhető a költő anyaidézése is. (Mint ahogy már az első rész „törékeny lombok” jelzős szerkezetében - e jelző ugyanis mindig anyaidéző szerepű nála -, illetve abban is, ahogy a szeretett nő alakját felidézi: „megrezzenni lágy emlőidet”, ugyanis a mell e finnugor eredetű formája kifejezetten anyaidéző (ld. <r»zik=szopik, erre utal Emese nevünk és crase=vemhes disznó szavunk), amit majd a Kései sirató „Tőlem elvetted, kukacoknak adtad / édes emlőd s magad” kifejezéssora mutat a legékesebben). Az Oda klasszikusan ódái harmadik részében - az anyaidézések sorozatát követően - logikusan szólalhatna meg a verés-verettetés képzete, amikor a költő - költészetében nem egyedülálló módon - önmagát a gyermekhez, a kedves nő alakját pedig az anyához hasonlítja, mégsem ez történik, nem a „verődve” és az „édes mostoha” kifejezések konnotációjának, nem az életmű logikájának megfelelő, nem a várhatóságot alátámasztó rímválaszt kapjuk, hanem: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint fényt a termek...” Látszólag csupán egyetlen fonéma megváltoztatását mutatja a sorvégi öszszecsengés: vernek - vermek -, mégis, ha mögötte érezzük a többször megfogalmazott kiszolgáltatottság élményét is, a lényeges éppen az, hogy ennek az egyetlen fonémaeltérésnek fontos funkciója van: jelzi a költőnek azt az igényét, amelyet egész életműve hangoztat, hogy súlyos élményeit, a kiszolgáltatottságot szimbolizáló gyerekkori verés élményét a szerelem teljességében kívánja feloldani, felszabadítani, ezt csak megerősíti a harmadik összecsengetés, amely a terem legsajátabb sajátját, egyetlen attribútumát, a fényt hívja elő, amely nélkül megszűnik terem-volta, megszűnik a tér az lenni, ami, ugyanúgy, ahogy a megelőző sorban a verem is csak egyetlen attribútumával együtt létezhet csupán, hiszen mélysége nélkül nem lenne az, ami, megszűnne verem lenni, ezért és így már nem közhelyes a gyermek anyja iránti szeretete, hiszen e sorhoz kapcsolva a képzetet: létében határozza meg a gyermeket e szeretet. Ennek legékesebb bizonyítékát magában az életműben is fellelhetjük, mégpedig a késői (Ha nem szorítsz...) kezdetű szerelmi költeményben, ahol a görcsös szeretni- és szeretve lenni- akarás kifejezését szolgálja az ismét erede
