Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Majd eljön értem"
József Attila legszebb sorai 37 hogy / nem szeretik... / és megalázóxolt a men / helyi szalmakalap is - / már meszsziről hirdette, / hogy menhelyi a kabát is / a kalapot ki csipkéztem / nagyon megvertek, én nem tudtam / mást hazudni, / mint hogy nem én csip- / kéztem ki / másodszor is kicsipkéz- / tem a szélét, ismét nagyon megvertek / pedig én így akartam otthon / lenni - miért vagyok / én menhelyi gyerek / a mama eljött aztán / otthagyott én azt hit- / tem, hogy haza fog vin- / ni... talán csak azért várok / többet a szerelemtől, / mint amennyit ka- / pok tőle, wer/ vertek, / mert azt akarták, / dolgozzak és nem en- / gedtek játszani...” Verseiben is vissza-visszatérnek ezek az élmények. Az Egész testében... kezdetű kétsoros töredékében is a mamával kapcsolatos élményre utal: „Egész testében reszket, mint a gyermek, / kit rajtakaptak, hogy buktát lopott”. Vágó Márta leírja, hogy a költő, amikor elmesélte egyik analízisét, meghatódottan emlegette Gyömrői Editnek e mondatát: „Ne féljen, nem veszem elő a sodrófát!”, majd pedig így fogalmaz: „valahogy nagyon sokat jelentett neki, én sehogy sem tudtam megérteni, miért. Csak sokkal később, a nénje könyvéből, a bukta-históriából érthettem meg aztán.” A nővér így emlékezik vissza arra, amikor a nagybeteg mama megverte fiát: „Másnap szörnyű dologra értem haza. Etus mondta el, hogy anyánk délfelé elő akarta venni a buktát a kredencből, de a tálat üresen találta. Behívta Attilát. Hogy mi történt köztük, miről beszéltek, nem tudta. Csak azt, hogy a mama a sodrófával majd agyonverte a gyereket. Agyba-főbe ütötte, verte, ahol érte. Ha el nem ájul, talán agyonveri Attilát, aki erős kamasz létére hangtalanul tűrte az ütlegeket.” De a verés motívuma nem ekkor, nem 1935-ben jelenik meg először, jóval korábban, már 1924-ben helyet talál verseiben. A Hajón megyek Pestre is a gyermek félelmét-szorongását idézi fel: „Úgy érzem, mintha összeszidtak volna”. Felismerhető az élményalapja a szintén ekkor írt (A múltkor, szerda este...) kezdetű versének is: „És meghalt akkor szegény ángyikám / s öregen magam láttam ott heverni / és sírtam, igen, most másodikén, / mint kisgyerek, kit nagyon szoktak verni.” Itt jegyzem meg azt is, hogy gyakran szerepel a „gyermek” hasonlatelemként, mint Vágó Márta mondja: „számtalan versében beismeri, hogy gyermek maradt, nem is tudom, hány verse kezdődik »mint gyermek«-kel”. Ott leljük e megoldást egyik legérettebb költeményében, a Levegőt! címűben is, amelyben az öcsödi verések emléke hangzik fel: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet. / Pedig hát engemet / sokszor nem is tudtam, hogy miért, verlek, / mint apró gyermeket, / ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. / Én tudtam - messze anyám, rokonom van, / ezek idegenek.” Hogy ezeknek az élményeknek nem egy versében szinte versépítő, kompozíció-meghatározó szerepük lesz, azt megerősíti az a tény, hogy igen gyakran kerül rímhelyzetbe a gyermek szó, s ha a gyermek sorvégi, rímhívó funkcióban jelenik meg, olyankor - a fentiekkel már magyarázható módon - igen gyakran a vernek igével cseng össze, mint ahogy fordítva: a verni főnévi igenév többes szám harmadik
