Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Majd eljön értem"
36 Új Dunatáj 1997. december Szigeti Lajos Sándor „Majd eljön értem” „Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint fényt a termek...” József Attila Oddja egyike egyetemes költészettörténetünk legszebb - sokat elemzett - szerelmi költeményeinek, a vers fenti részét nem mottóként idéztem csupán, hanem ezeket emeltem ki, mint a szerintem legszebb sorait lírájának. Hogy miért? - Mert úgy vélem, motívumainak számos elemét sűríti magába s mert számos versét hívja elő a tudatunkból, mint olyanokat, amelyek megértetik velünk az egyszerűnek tűnő, látszólag köznapian hangzó sorok mégis érvényesülő ünnepélyességét, nyelvi-szemléleti-életrajzi mélységét. Az idézet első sorára vonatkozóan nem kell különösebben bizonyítanunk, milyen fontos - nem csak József Attila verseiben, de Adytól kezdve az egész modern magyar lírában - a gyermek motívuma, a szerelmi érzés intenzitásának a gyermek anyja iránti szeretetéhez való hasonlítása pedig tulajdonképpen közhely. Miért érezzük itt mégis ünnepélyesnek, a maga nemében különösnek, valóban lírainak? Többek között azért, mert sajátosan József Attila-i formát ölt a kijelentés, mégpedig azzal, hogy magába sűríti azokat a képzeteket is, amelyek kapcsolódnak lírájában a gyermek motívumához, márpedig költőnk a gyerekkorban nem csak a megszépíthető vagy épp szép, a felszabadultsághoz, a játékhoz kötődő képzetekre, hanem sérelmekre, kínzó-gyötrő emlékekre lel, illetve - megfordítva - felnőtt-sérelmeit a gyermekéibe vetíti vissza, többek között ezzel magyarázható - és életrajzi szempontból is igazolható - a motívumnak a veréshez való kapcsolódása. Mert bár a gyermek motívumhoz fordul akkor is, amikor boldogságképzetének ad hangot, mint például a Nem emelföl című versében: „Tudod, szívem mily kisgyerek” s mintha csak erre válaszolna a Márciusban: „Boldog vagyok: gyermek a lelkem”, legtöbbször mégis inkább az elszenvedett verések emléke tér vissza. Rónay György szerint a költő azért nem tér az automatizmusokat gáttalanul felszabadító szürrealizmus útjára, mert „neki, éppen fordítva, azon állt vagy bukott az élete, ami a lélek homályos alvilágából törekszik fölszínre” (József Attila útjain). A legékesebben bizonyító dokumentuma ennek Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című pszichoanalítikai naplója, ahol többek közt ezeket írja: „Az a szerencsétlen, / aki ezeket írta, mér / hetetlenül áhítozik szeretette / hogy a szeretet / vissza / tartsa őt oly / dolgok elkövetésétől, / melyeket fél megtenni. / Őt olyasmiért verték, amit / soha nem tett volna, / ha szerették volna. Ő az / a gyermek, akit nem szeret / tek s akit ezen kívül azért / vertek, mert nem tudták / elviselni azt,
