Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Széles Klára: József Attila - bennem "...hull, mint a kő"
József Attila legszebb sorai 33 „világosság”! S még mennyivel inkább világol, kápráztat, hogy a „homályból”, a „homállyal” együtt él. Abból a „meleg homályú, lágy világ”-ból, táplálkozik, amelyet - egyszerűen - „ölelő karok” jelölnek. A költő, aki az emberi meghittség tengerének s a megvilágosult emberi szellem egének kettős - mégis egy - világát vallja magáénak, természetes, hogy a viszonzott szerelem boldogságát remélve „ a nem üres űr egy marikra” ülne ki, „szemlélni a világokat, / mint bokron a virágokat”. (Flórának) S ez az „űri szemle” a hajósinas korában bámult, megáradt Duna képeinek emlékeivel párhuzamos. Az előzőekben idézett sorokhoz képest így mintegy fordított sorrendű, de lényegében azonos hangsúlyú ég - víz asszociáció hullámzik előttünk. Ahol a két szféra „partja” - a „parttalansága”, a partjainkon-határaikon átcsapó „áradás” különös jelentőséget nyer. Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint az áradás csap a halál partszegélyem túl, űrök, szivek mélyein túl, túl a hallgatag határon,... Érdekes a készülő vers fogalmazványainak variációit egymás mellé tenni. „Hisz a mindenség áradás csak,”; „Mert a mindenség áradás csak”; „Ez a mindenség ráadás csak,” sorok váltakoznak. Azaz, az „áradás” és „ráadás” szinonimaként váltakozik, s ebben a hangalak hasonlóságán túl a szó-felidézte kép, a konkrét mozgás és absztrakt jelentés (ennek lehetőségei) egyaránt szerepet játszik. Ugyanez a fajta egyedi költői gondolat- és képzelet-működés teremti meg a jólismert, Eszmélet-beli fordulatot, mely szerint az „meglett ember”, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja... „Ráadás”, „áradás” hasonlóképpen a kényes-fontos határokon csap át; a „halál partszegélyein”; „a fehérhabu zöld egek, / fecsegő csillagfellegek" melletti nyugalom partján / „a nem üres űr egy martjin” /. A citált Flóra-versben az „élet” csap a „halál partszegélyein” - „túl”. Merre van ez a „túl”? A költő „tengerei”, a vizek mélye felé, - vagy „egei” az égi magasságok végtelenje irányába? ...túl, űrök, szivek mélyein túl, túl a hallgatag határon... A „hallgatag határ” (ama hallgatag határ, - mondhatnánk) lehet az elhallgatás, az életből halálba váltás határa. Egybesimul azzal a „hangtalan”-sággal, ahogy „a múlt hull, mint a kő / az űrön által”. Eme „partszegély”-eken túl lenni, annyi, mint tül, űrök, szivek mélyein túl, túl...
