Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Széles Klára: József Attila - bennem "...hull, mint a kő"
32 Új Dunatáj 1997. december Mint a halak s az istenek, tengerben és egekben élek. (Már regesreg...) „Halak”-hoz és „istenek”-hez (előbb: „békához”) hasonlítani önmagát, alázat vagy gőg megnyilvánulása? Inkább talán túl- (vagy innen) van alázaton - gőgön. Halak és istenek - hogy kerülnek egymás mellé? A hal: tengerben - az isten: egekben él? Nem egy, több hal, több isten az, akikről itt szó esik, s így, amint mitikussá nő a kép, a tengernek éppúgy lehet istene, mint ahogy a hal egeket jelképezhet. De ő: a hasonlatot, hasonlatokat, - tenger-ég párhuzamot már a vers kezdetén különös - és önmagára oly jellemző - költői képben mintegy kettős tükörszimmetriaként eleveníti meg: A zúgó egek fenekén lapulok most... Vizek, tengerek „fenekéről” tudunk. Az „egek” fenekén, - hogy lapulhat bárki? (Eszerint a „tengerek” egéről is beszélhetünk?) S ez a „lapulás”, - miként értelmezhető? Megalázott, esetleg rejtőzködő helyzet (és állapot) ez? Vagy a visszafojtott lélegzet, a kivételes pillanat átélésének várakozó, - a vers szavaival - „szorongó” kötöttsége? Megszorítottság és ihlet együttesét jelezheti az, hogy „e költemény” „szorongó lelkem buboréka”. Ez a lélek e „buborékkal”, méltó a békához, halhoz hasonlított költőhöz; de méltó a felfelé szállás / egyben: életbentartó oxigénhez jutás kockázatát érző és vállaló emberhez. És a „zúgó” jelző? Az egek zúgnak? Vagy ez már a víz zúgása (is)? A „zúgó egek fenekén” létezés mintegy a tengerméllyel azonosuló ég? Vagy talán még a vizek és egek szétválása előtti időkre utal? - Hiszen a verskezdés (egyben cím) aláhúzza: „Már régesrég...”. Milyen régen? - A kétéltűség, a zúgó egek feneke, a halak és istenek egymásmellettisége, tengerek-egek „parttalansága”, - mind a történelminél, emlékeztethetőnél mélyebb, ősibb, egyetemesebb időt, teret, „múlt”-at sejtetnek. Tengerem ölelő karok meleg homályú, lágy világa. Egem az ésszel fölfogott emberiség világossága. A birtokjelek egyértelműen egyes szám első személyre utalnak: az én „tengerei”, az én „egem” az, amiről beszél. De ez a költői „birtok” annyira és úgy egyéni birodalom, hogy egyben ősi és egyetemes a kiterjedése. Az „emberiség”-ről van szó, - pontosítva: - „az ésszel fölfogott” emberiségről, nem másról. S az „ég”: a kinyújtózást, felemelkedést képviselő, - ennek a (ésszel fölfogottságában világosságra törekvő, ezzel azonosuló) fajta emberiségnek is a „világossága”. Hányféle itt a
