Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Széles Klára: József Attila - bennem "...hull, mint a kő"
József Attila legszebb sorai 31 követhető ez, a „kő”-párhuzammal csak megnövelt távolság a fogható, súlyos, koppanó kő és a foghatatlan, „súlytalan”, „hangtalan” hulló múlt között. Az elképzelhetetlen elképzeltetésének határára viszi önmagát - és olvasóját a költő. S mintha máshol más oldalról tenné ugyanezt: Én nem emlékezem és nem felejtek. Azt mondják, ez hogy lehet? Ahogy e földön marad, mit elejtek, - ha én nem, te megleled. (Azt mondják) Hogy van ez? Ha „nem felejt”, - akkor „emlékezik”, akkor emlékeznie kell. Ha pedig „nem emlékezik”, - akkor óhatatlan „felejt” tulajdonképpen. Ez a két tagadás - logikailag - megsemmisíti egymást. Egyszerűnek látszó, de különös zavarba ejtő speciálisan József Attila-i (idézőjeles) „észjárással” találkozunk. Válaszként is felfogható, avagy egybevágásként az először idézett két sorra. A sem emlékben nem őrzött, sem el sem felejtett dolog - hol van? - „hull bennem, mint a kő / az űrön által hangtalan”. Azaz - az emlékezés, netalán felejtés tárgya, voltaképp a múlt - van is, nincs is: „hull”. A „kő”-párhuzam ál-hasonlatnak bizonyul, hiszen éppen azt emeli ki, ami a kő hullásával ellentétes. A múlt - szemben a földre zuhanó kővel - belül hull, sőt, „az űrön által hangtalan” hull. S vajon nem ellentétes ezzel a másodszor felidézett négy sor gondolata? Eszerint, mindaz, amire „nem emlékezem”, s amit „nem felejtek” - lényegében: megmarad, nem hull az űrbe. Megmarad, - úgy, ahogy „e földön marad, mit elejtek, - / ha én nem, te megleled.” Milyen megmaradás ez? Valamikor, valahol, valaki megleli (meglelheti, elvileg) a világ valamennyi elejtett tárgyát. De nem tudhatjuk mikor, hol, ki teszi ezt; s hogy megleli-e egyáltalán. Esélyről van szó, absztrakt következtetésről. Esélyről, amely a kiszámíthatatlanságot; a tudás, tapasztalat - és logika - végességét példázza. S ezt a határoltságot újra, kimondatlanul a határolatlanság: az űr, a végtelen veszi körül. Kimondatlanul? Kimondásnak is tekinthető a következő sor: Eltöm a föld és elmorzsol a tenger...- maga az űr, sőt: az „űrré”, semmivé válás jelenik meg? „Azt mondják, hogy meghalok.” A vers címét is adó „azt mondják” fordulat feltevést, kételyt, iróniát, bizonytalanságot kölcsönöz a kijelentésnek. Holott - a legősibb emberi közmegegyezésnek megfelelően: van-e bizonyosabb, mint a halál? - Vagy talán a mindenkori, bármikori emberi közmegegyezéseket lenne ideje gyanúsítanunk: vajon többek-e mint afféle mendenomdák? Az „eltömő” föld, „elmorzsoló” tenger, - akár az ég, újabb belső szimmetriák és végtelenítések varázsoa József Attila-sorait juttatják eszembe.
