Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Széles Klára: József Attila - bennem "...hull, mint a kő"
30 Új Dunatáj 1997. december Széles Klára József Attila - bennem „...hull, mint a kő” Eredeti helyén: Bennem a mult hull, mint a kő az űrön által hangtalan. (Reménytelenül - Vas-színű égboltban...) Ez a két József Attila-sor csapódott belém, „mint a kő”, néhány napja. Egy látszólag József Attilától távol eső tanulmány befejezésén dolgoztam. Szimmetria és végtelen címmel a Magyar Tudomány készülő, tematikus különszámába készítettem írást, a műalkotásbeli szimmetriák és aszimmetriák titkairól, vélt belső törvényeiről. A tudományágakon, művészeteken átívelő összefüggéseket, az analógiák áradó bőségét egy mellékleten néhány válogatott ábra próbálta szemléltetni: ősi pentagrammától a gótikus arányok hierarchiájáig, kép-a-képben szerkesztésű festményekig, labirintus-ábrázolásokig. Szabott terjedelmen belül kerestem, mi összegezhetné végül a tömörített gondolatmenet lényegét? Mi lehetne olyan summázat, amely arra is utal, azt is sejteti, ami kényszerűen kimaradt? Amely művészi módon rejti magában az alapvető paradoxont: a jó mű hogy lehet kifejezője a kifejezhetetlennek? Hogy lakozhat a művészi „befejezésekben” a befejezhetetlenség? - Magam számára is váratlanul bukkant fel előttem az idézett két József Attila-sor. Meglepetésként, új oldaláról villant fel az egyszerűnek is mutatkozható költői hasonlat. A pillanat fényében e két sor többszörös „szimmetriája” és „végtelensége” vált napvilágossá, illetve, egyidejűleg áthatolhatatlan sötétségre utalóvá, mintegy művészien életrekelt önellentmondásként. Mi ez a szimmetria? Miért „többszörös”? Miért végtelen? Két sor, - számos más, lehetséges sor, részlet közül - miért és hogyan merülhet fel úgy, hogy az életmű egészéből visszhangokat ébreszt: s egyúttal megidézi a mindenkori művészet elemi mélységét, magasságát. Megkockáztatva a profanizálás vádját, primitív ábrához folyamodom: a múlt a kő HULL * > HULL „Bennem” hull „az ŰRÖN által” hull „hangtalan” A múlt „hullása”, - az emberen belüli hullása „űrön általi” távlatában, sokatmondó, sokat-sejtető „hangtalan”-ságában ellentétesen szimmetrikus a „kő hullásá”val. Minden költői szó, jelző úgy teszi körülhatároltabbá ezt a „hullást”, hogy fokozottan - határtalanig a. Hiszen sem szemmel, sem füllel, sem képzelettel nem
