Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Bartóki szintézis és apokalipszis

30

Új Dunatáj 1997. március

száj-Herkulesség” önstilizációjának Adyra mutató formáit.) E versben a Krisztusmítoszból nem a formai, a küldetés-oldal, hanem a tartalmi a hangsúlyozott: „Engem a jóság fuvalma lendít, nem akarok megbántani senkit.” Majd a megfeszítés idejére helyezi az azonosulás megfogalmazását: „Élői lamma sabaktáni! — / sóhajtoztam akkor az égig / bajosan s hiába. / ... Nem akarok már emlékezni, / emlékeimtől elvérezni — / Feledni minél hamarabb!”

A világ oltárán áldozatra ítéltetett minden, a paraszti világkép kozmikus teljességéből következő pogány és keresztény misztérium összemosódásának vagyunk tanúi, ezt mutatja az is, hogy megtalálhatók az ouvre-ben az ősköltészet műfajai: a halottsirató, a varázsének, a lamentáció és a himnusz is. A kreatív világteremtés költői bűvölete szól Nagy Lászlónak a szintén a Jelenések könyvére épülő, a tűzről és a jácintról szóló regéjéből. A másoló technikát, a kifejező-leíró költői magatartást felváltotta a teremtőé. Az egyes szám első személyű lamentáció, az élet kegyetlensége után ott az ítélet kegyetlensége:

Jaj, te idegen hatalom, lesz-e benned irgalom?

Rázkódó csengők esedezzetek: irgalom, irgalom!

Az anya keresztény világával a fiú józanságát állítja szembe:

Nem, nem! A mennyei karhatalom süket és vak lett, fegyverek, hárfák oda már, a legenda levedlett, korhadt tollseprű-szárnyat rágnak a molyok lárvái,

Édesanyám, az égbeliektől mit lehet várni!

Az utolsó, még választható magatartás a költőé, s ez a megváltás fogalmához tartozik: ez nemcsak vállalt magatartás, hanem elhivatottság, kiválasztottság. Ahogy a bibliai szöveg ezt meg is erősíti: „Én, Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag.” (Jánosjelenésekről. 22.16.) „És egy a Vének közül monda nékem: Ne sírj: ímé győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét pecsétét.”(5.5) Ugyanitt értjük meg a Vállamon a bárányos éggel című vers konnotációját is: nem egyszerűen a bárányfelhős ég terhéről van csupán szó, hanem Jézus-motívumról, az „isteni bárányról” vagy az elveszett bárány képzetéről, melyről Lukács így ír: „És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És hazamenvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett vala.”(15.5-6.)

AJézus-motívum, illetve a vértanúság képzete végigkíséri Nagy László hosszúverseit, ott van a Búcsúzik a lovacska, a Zöld Angyal és a Menyegző című művekben is.

De Pilinszky hasonló felismerésekből fakadó tudatos szemlélete is igen korán kialakul, a benne tárgyiasuló — Németh G. Béla jelzős szerkezetével — „keresztény