Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - Móser Zoltán: József Attila: Klárisok

20

Új Dunatáj 1997. december

Az aranygyűrű a rózsaágy, a &«^r£öté7párhuzama és ezek ellentétbe állítása (a Te és az Én szerepeltetése hasonló, de ellentétes kép révén) valóban árulkodó, de még inkább a képek egymásmellettisége, egymásutánisága. Mi ez utóbbit emeljük ki, s hivatkozhatunk itt Tverdota György elemzésére, aki tanulmányában tovább magyarázza e párhuzamot.

Mit kapunk tehát itt, e néhány sorban? Az apró képek sorakoznak egymás mellett, jönnek egymás után, de tovább ugyanilyen intenzitással gördülnek, „hullanak elénk” a következő négy sorban is. Ugyanakkor mindegyik sor, mindegyik kép egy rejtett hasonlat: mind a gyöngysorhoz hasonlít, s ezáltal egymáshoz is. Olyan a békafej a tavon, a bárányganéj a havon, a rózsa a holdudvaron, az aranyöv Márta derekán, az odaképzelt kenderkötél is olyan a nyakon, mint a nyak körül tündöklő kláris. Ezek mindegyike köralakú, körkörös.

Említettem, hogy csak a „rózsa a holdudvaron” sorát mondanám szürreálisnak. Ennek értelmezéséről tudom, hogy vitatkozott Szabolcsi és Tverdota. Számomra a fentiek miatt Szabolcsi értelmezése tűnik elfogatóbbnak, aki e sorban a női mellre és a mellbimbó látványára gondol. Ha kell, szép analógiát tudnék hozni az egyiptomi szobrászatból. De nem teszem, helyette azt mondom, hogy ez az értelmezés is benne van e sorban, s talán jobban, mint Török Gábor által javasolt „lelkem holdudvarában te vagy a rózsa”. Jobban, mondom mert a Szabolcsi mondta értelmezés a körkörösségtn belül van, ami a két strófának a domináns, meghatározó képe.

És itt hirtelen váltás történik, amit elsődlegesen a vizualitás (és fogalomalkotás) révén érthetünk meg. Elmarad minden, ami a klárishoz, a körhöz hasonló és lesz helyette vonal, vagyis kettős vonal. Valahogy így ábrázolhatnám:

O O <-> I I

A két lábra gondolok, de a többes szám révén a harang is kettő, s a jegenye is, amelyek hajladozók, tükörképen remegők. Az előbbi tó, s az itteni folyó képileg és érzelmileg is ellentétet mutat. (Mondhatom az egyiket állandónak, a másikat változónak, de József Attila költészetét vizsgálva, bizonyára számos finom hasonlat található.) Mindenesetre azt jól érezzük és látjuk, hogy valami nagyon mást kapunk, mint az eddigiekben, miközben a két személy, az O és az Én közül csak az Ő marad a „képen”.

Többen is írtak róla, ezért csak megemlítem, hogy eddig minden csöndes volt, néma és mozdulatlan, most megmozdul a kép, a végén pedig hang is hallatszik. Méghozzá erős a hanghatás, a harangok kongása. (A harang, és egyedül ez, nyilván jelképes. József Attila verseiben fellelhető harang-harangozó motívum vizsgálata a választ is megadja, hogy miféle is ez a jelkép.) Itt a harangkongás, mint azt Szabolcsi Miklós is írja, búcsú és lemondás. És megint mozdul, de csak alig, a mozdulat