Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Bartóki szintézis és apokalipszis
Szigeti Lajos Sándor • Bartóki szintézis és apokalipszis 29 első „hosszú énekeit”, köztük a legelsőt, a Gyöngyszoknyát (1953), illetve első változatát: az Aszályt is. Démonias látomás ez, melyben a valóság meghamisítása a vád, amiért bűnhődni keli, a büntetést démoni erő hozza, a céda, kinek tánca és a tánc utáni tragikus állapot jelenti a csúcspontot, az utolsó részben — a záró meditációban — az egyetlen ember, a kiválasztott, akit megkímélt „az újabb vízözön; világomlás”: „Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, / fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja — / s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, / mellébe levegőt vesz, tartja — egeket zendít.” A démoni erőt képviselő céda alakjában ott lehet a János jelenéseinél. Babilonja, a Nagy Parázna, akinek alakja nagy hatással volt Nagy László képeire, mitológiájának kialakulására. Ezt mutatják majd a Versben bujáosóban található Párbaj sorai: „rajta, csak rajta, / szűz hangodon ordítok magamra / árnyékodon állva: Babylon / te sem vagy más: / két lábon forgó őrült hófúvás / nagy éjszakámban ítéletfehér / asszony, halál hadüzenete. Hó, gyullasztó hideg, / végzet-virágos képletű, / jégtükrös, gyutacs-gyöngysoros / orkán, de kislány-énekű, / de nagy parázna, bömbölni-való / tavaszra tél, a tüzemre mohó / tündöklő ártalom, / légy már a Dunán hab-tutaj, / omlásodért fohászkodom.” A korba — az ötvenes évek világába — helyezett mitológiává növesztett vízió — ma már ismert — nem túlzás. A sűrítés, az intenzitás, az átstrukturálás, a felnagyítás következtében a céda megjelenítése nem egyezik meg teljesen a bibliai parázna alakjával. Ott a következő olvasható: „És nagy jégeső, mint egy-egy tálentom, szállá az égből az emberekre; és káromlák az Istent az emberek a jégeső csapásáért; mert annak csapása felette nagy. (16.21.) ...öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával.”(17.4.)(Zárójelben jegyzem meg: a népi hiedelemvilág is belejátszhatott a sajátos Nagy László-i megformálásba, ugyanis a magyar hiedelemvilágnak van egy női kísértete, a kisaszszony vagy szépasszony, aki ha „ellenkeznek, kötekednek vele, esetleg káromkodnak előtte, akkor haragjában mindent összetör, amit a közelben talál”. Elképzelhető itt a bibliai és a népi mondái alak eggyéötvöződése.) Az „éden” elvesztése után a költőszerepet feladatként vállalja, az intellektus immanens parancsára, mint a Tájkép magammal soraiban: „Visszaköpöm a halál ízét, / amit a habok dobálnak számba, / dolgom: el ne moccanjak innét, / legyek élet s halál határa”. E vállalás ellehetetlenülése íratja meg véle a kiválás „panaszát” is, amelyben utalást érzünk Jézus szenvedéstörténetére: földi vendégségére és elítéltetésére is: „Ó, miért is kellett kiválnod, / e földből messzire kilátnod! / Bajod a világ, mondhatod. / ... Ami áldott nevelőd nemrég, / félig már az is idegenség, / vendég vagy itt s elitéit, / félálom kell, hogy kinyújtózz, / vigaszért, játékokért.” (Sír a sas) (E sorokban egyúttal ott érezzükjózsef Attila — Eszmélet— és Kosztolányi — Hajnali részegség — világlátását csakúgy, mint számos más műben a messiástudat, a „Mu-
