Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - Marno János: Listavezetőim - ma

József Attila legszebb sorai

15

mondjuk, a fű [csomó] résen. De vigyázzak, el ne szaladjon velem a[z ol]ló. A szárnyak az üvegen innen dongnak, a szellők túlnan kapnak táncra a puha füveken/kel, s hogy „Az idő semmit játszik”, az sem csak a tócsa bebőröződését teszi, de hogy még e [pállott-friss] bőrre is bőven van/lehet mit [újrajátszani.)

Játszani, tovább, álló-rezge lendületből - mint a „virág”. Én olvasom-e félre minduntalan, vagy valóban a világ rejlik benne ebben az „időt álló” virágban, el nem dönthetem, ámbár a teoretikus J. A. világhiánya (melyet, emlékezhetünk, a mindenkori ihlet exponál „tetszőlegesen”), mellette is szól félreolvasatomnak. A virág, céltalanságával, még involválja a világot. (Célját beérve, értelemszerűen, már nem.) Idézem hát a vers második, lendület-törő, de nem lendületvesztő felét.

Én sem tudom már régen, alszom? vagy dolgozom?

Megterít feleségem

szép fehér abroszon.

Az eget is e tájon

vászonfény lepi el s csillog, mert üvegtálon ül, a földi eper.

Boldog vagyok. A kedves mellettem varrogat s hallgatjuk, amint elmegy egy vén tehervonat.

Bámulatos(an) búvó motívum-rímek, a néne nyirbál, nyeseget, a kedves varrogat, s „én sem tudom”: „Álmodom-e vagy írom őket?” És nem mondatik ki, csak benne-hallatik, az ollócsevegésre a tehervonat-dohogás, sőt zihálás; képzet- vagy hangzattársítások: „keresztöltésben” váltják, „fűzik meg” egymást, s ebben, de csakis ebben az egy értelemben: a vers valamennyi eleme emlékezetes vagy emlékeztető „személyiséggé” válik, drámai komponensévé azt „idillnek”, mely idill éppen ezáltal kapja vissza természetességéhez a természetiséget. Azt az eredeti vadságot, amely J. A. költészetét, az én szememben legalábbis, még az ideologizáló s konformizáló interpretációi mellett vagy azok ellenére is, épen, elevenen tartja. Most, hogy benne vagyok (holott egyáltalán nem jöttem még bele), minden sorát, hangját, hajlítását, társítását világeseménynek érzem, kezdek (magam is) arra hajlani, hogy a Nyári délutánt előbbre helyezzem mondjuk a Téli éjszakánál (kamaszkorom csúcsélménye volt a Téli éjszaka), s tegyem azon versek mellé, amelyek mai