Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Beney Zsuzsa: József Attila legszebb sorai
József Attila legszebb sorai 7 megkülönböztetések árnyalataival - de nem azonos vele, mert legalább annyira jellemzi az a sajátos esztétikai kvalitás, mely a visszacsatolások, a hálók, rácsozatok mindig dekoratív jellegére is támaszkodik. Meggyőződésem, hogy világérzékelési és egyben esztétikai megfelelője ez annak a definitiv jellegű, spekulatív gondolkozási formának, mely József Attila filozófiai eszmefuttatásait is jellemzi - sőt, azt is feltételezem, hogy játékszenvedélyét, mely elsősorban a sakk, a gondolkozást kívánó kártyajátékok és legfőképpen a barkochba nevű kérdés-felelet társasjáték kedvelésében nyilvánult meg, szintén ez táplálta. Olyan játékok ezek, melyekben a logika hűvösségét a feszültség robbanás előtti izzása színezi át: mint pld. fiatalkori, expresszionista színekben megjelenő látomásában: Néma négerek sakkoznakrégen elcsendült szavaidért. Vannak olyan költők, akik a gondolatok szintetikus erejét, és vannak, akik a képek hangulatát használják ki, vannak, akik mindenekelőtt a nyelv hangzó hatásait, színességét, paradoxonat - József Attila, az ehhez hasonló ritka expresszivitású sorok ellenére, a lét alapvető kettősségét a mindenek mélyén fellelhető hálószerkezetben, a van és a nincs állandó egymáson-áttűnésében látta. A Szürkület érdekessége az, hogy a kezdeti kép után, mely oly jellegzetesen József Attila-i hangulatú, hogy példája lehet az imént említett rács- szerkezetek, és ezekben a faágak, az üres, csupasz, őszi-téli fák gyakori felidézésének, a vers mintha éles kanyarral fordulna el megszokott építkezésétől. Szándékosan nem foglalkozom az egésszel - nem vers, csak verssorok elemzésére kaptam meghívást, és ebben a költeményben a befejező - a választott - verssorok is alkalmasak arra, hogy bennük József Attila költészetének jellegzetességeit felismerjük. Az elkalandozás, és a füsti hatás még a befejező sorok előtt, egy tarka, mozgalmas, torz és színpadias jelenetben, nem a szokásos magánynak, hanem a másoknak történő kiszolgáltatottságban érvényesül. Itt, most, ebben a képben, mint egy különös és jellegzetes, egyszerre reális és irreális (mondhatnók úgy is: szürreális) Füst Milán-i tájon, egyszerre ismeretlen és mégis jól ismert utcai tolongásban, nem a költő, hanem ezek a mások tűnnek, legalábbis viselkedésük alapján, őrültnek: Ez ideránt, az odahúz, mindfogdos, vartyog, taszigál... Mintha a kép bizarrsága a téboly rokona lenne, egy tébolyult, vagy víziójában fantáziáját a tébolyig fokozó elme játéka. Vajon rokona-e azoknak a téboly felé közeledő, önmagukat a végletekig gerjesztő, hisztériás jellegű szóözönöknek, melyek József Attila több prózai írásában (pld. a Szabad ötletek jegyzékében) a kontroll elvesztésének látszatával fenyegetnek - s úgy tűnik, valóban önmagukat lovalják bele a kontroll feladásába? Ez a bizarrság, mely legalább oly közel áll az őrültséghez, egészen más természetű. Ez gondolatvilágában, a vízió tömörségében is konzisztens jellegű; teljességében a gondolati hitelesség benyomását kelti, a képet valóságnak láttatja. Erről a képről a mi látásszögünkből fedezhetjük csak fel a mesebeli, valóságon kívüli jelleget - saját kontextusában megmagyarázottan hihető. Őrült, de
