Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Beney Zsuzsa: József Attila legszebb sorai
8 Új Dunatáj 1997. december nem abszurd szöveg, annak ellenére, hogy csaknem minden részlete önmagában, de nem összefüggéseiben, abszurd. Sőt: a vers valósága, ez a látszatvalóság éppen elmondóját kívánja mint épelméjű megfigyelőt feltüntetni - annak ellenére, hogy a mint-tel elfogadtatott, mindenben megfordított, tébolyultságot tükröző befejező látomás valójában éppen a realitás álöltözetében bizonyítja az őrület megmagyarázott, megfordított valóságát. Stoll Béla mindig megbízhatónak bizonyuló kritikai kiadása 1933-ra teszi a vers megszületését. Ha ezt elfogadjuk, két kérdés merül fel: egyrészt az, hogy találkozott-e éppen ebben az időben József Attila Füst költészetének olyan szuggesztív élményével, mely megindította benne a saját művének megírásához szükséges gátak felszakadását. Nem tudok róla - ami, természetesen, nem jelenti a felelet nemlegességét. Ez az álöltözet, a füsti világ egészen más rajzossága, képalkotásának elmosódóbb, foltszerűbb, és mindenekelőtt bizarrabb, tudatosabban a mesére, a szerepre és a drámaiságra támaszkodó stílusa talán lehetőséget adott arra, hogy a saját stílusától idegen módon most először, mint játékot, mint próbálkozást, merje leírni az őrületnek azokat a képeit, melyek már előbb is, 1928 végén, fel-feltünedeztek költészetében. De ezzel a külső hatással párhuzamosan, vagy primerebben, a füsti stílusra éppen e benső indíték alapján rátalálva, könnyen lehet, hogy ebben az időben a kétségbeesésnek, az őrület fenyegetésének olyan gátszakadása indult meg benne, melynek nem cs ak az év vége felé már valószínűleg sűrűsödő Eszméletvariánsok, hanem mindenekelőtt az ugyanebben az időben keletkezett ún. Rappaport-levelek jeleznek. Szőke György inverz képnek nevezi az őrült anya magzatát, és főként ebben látja a kezdődő őrültség manifesztációját. Magam, a sokaság képe után inkább és először a senki által nem látott púpban érzékelem, hiszen ennek láthatatlansága - vagy egyszerűen látatlansága - kétértelmű kép. Talán ők, a mások vakok, s a meglevőt ezért nem veszik észre - talán maga a púp láthatatlan, és csak viselője szenvedi tudatát. A kép is, megfogalmazása is kettős logikai abszurditás: hiszen a háton viselt púp semmiképpen nem hasonlítható össze a viselős anya terhével. De már maga a kép, az emberek-taszigálta nyomorék, púpos alak sem József Attila-i, hanem jellegzetesen Füst Milán-i látomás, szinte hozzátartozik az előző sor igéinek sokaságához; azokhoz hasonlóan torz, beteges, inadekvát. És ha nem is a megfelelő helyen, de a púp látható lenne, az, amit József Attila kifejez vele, mindenképpen láthatatlan, maga a láthatatlanság, a semmi, a némaság, a tiszta űr. Mint már utaltam is rá: a semmi olyan sajátságos, szokatlan formában jelenik meg ebben a költeményben, hogy arra mindenképpen fel kell figyelnünk. Mert nem kívül, nem a bennünket körülvevő űrben tapasztalható, hanem mibennünk, általunk megszületőben. Kétségtelen, hogy a kép inverz, hogy nem az anya őrült, hanem a magamagát némaságnak, űrnek képzelő fiú - de az is kétségtelen, hogy nemcsak a gyermek szerepe reciprok,
