Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Bartóki szintézis és apokalipszis
28 Új Dunatáj 1997. március „visszaszorulnak a képáradatok, erősödik a szentenciózusság, mely töredékgondolatok látszatra alig kapcsolódó, szabad asszociatív egymásutánjából teremt költeményt, erősen közeledve Pilinszky versmodelijéhez, (a kemelés tőlem: Sz.L.S.)” Mi az, ami valóban köti-kötheti a két költőt egymáshoz? Mindenesetre — a hagyományoktól függetlenül is — az, hogy egy sajátosan elszánt következetességet, szerves egységet láthatunk mindkét életműben, úgy vélem: a mű belső koherenciája a Pilinszky-féle korrelációt asszociálja, hisz épp az ő lírájának —másfajta, a „mozdulatlan” elkötelezettségéből adódó — evidenciája az, hogy konstans elemekből, témákból, jelekből — építkezik, egyes verseinek belső összefüggéseire közvetlen utalásokkal is ráirányítja a figyelmet. A Nagy László-i életmű másik fontos ismérve a motívumok állandósága, kiemelt szerepűnek látszik az (ön)stilizáció eszközeként a jelrendszer immanens elemévé vált-alakított biblikus-keresztény emblémák sora, mindenekelőtt a .Jézus”-, illetve a különféle tárgyi elemekből konstituálódó — Pilinszky költészetére is emlékeztető — „áldozat” motívuma. Ez a kiindulópontja Tandori Dezsőnek is: „anteuszi mód önmagával azonos költészet ez.” Már az egészen korai, naivan rusztikus világképet hordozó Vasárnap este című versben látjuk e szemléletet: „Oda, hol ágyad van, elvezess, / égszakadásban megszeress, / utána a világ kiderül, / Dávid király a holdban / édesen hegedül.” Egy általánosan — különösen az Alföldön — elterjedt hiedelem fogalmazódik itt meg, mely szerint „Szent Dávid a holdban ül, / ha kedve tartja hegedül” (Itt jegyzem meg: Nagy László abban a Balassiban véli egyik ősét meglelni, kinek „harci lobogóján a hárfás Dávid király képe volt, a »királyköltő«-é, aki Nagy László képzeletében a véres küzdelem közepette is »csak zengeti a hangszert, mintha a dal volna a mentség«.) A mítoszból ekkor — Pilinszkyhez hasonlóan — elsősorban a keresztet és a Golgotát idézi, mint az elhivatottság erejét, illetve hőfokát kiélező helyzetet (Toliam vásik, Zene az istállóban). Hamarosan megszaporodnak műveiben a látomások, a sajátos belső látás kifejeződései. A látomásos műfajok előtérbe kerülése általában válságkísérő jelenség: a vízió mindig kiélez, mitizál, szervesen hozzátartozik egy felnagyító, felfokozó erő; a mítoszok akkor kerülnek előtérbe, amikor a világ ésszel való felfoghatósága megkérdőjeleződik; akkor van szükség rájuk, amikor az adott világot vezérlő általános törvényszerűségek, elvek érvényüket vesztik. Az ötvenes évek első felének magyar költészetében is hasonló jelenségnek lehetünk tanúi, s bár erre nem mutathatott rá Németh László, úgy vélem, már itt látható jelei vannak annak, hogy akaratlanul interferálni látszanak a korszak költői gondolkodásának lehetőségei, az — úgy látszik, szükségszerű — apokaliptikus poétikai szemléletmódban mindenképpen, mint Juhász Ferenc apokalipszises-démonias költeményében, a Tékozló országban vagy Pilinszky Apokrifjében (1954-ben, illetve 1952-ben íródtak). Ekkor írja Nagy László is
