Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Beney Zsuzsa: József Attila legszebb sorai
6 Új Dunatáj 1997. december vonal, alakja pedig újra és újra visszakapcsolódó indázás, ha ezt sokszor még szerzője sem tervezi tudatosan, és talán fel sem ismeri. Minden tudatosság és minden ösztönösség mellett, és ezek ellenére is: a versnek, mint egyszerre álló és dinamikus képletnek, megvan a maga automatizmusa, és ez sokszor jobban ismeri törvényeit szerzőjénél is. Mindez a nyelv rejtélyéből, a szavak egymást hívó és követő tulajdonságából, az asszociációk egyszerre lélektani és hangzási természetéből fakad. Ezért mondhatjuk Heideggerrel: a költészetet a nyelv teremti, s nem a költészet a nyelvet - de, a megértés egy másik szintjén mondhatjuk úgy is, hogy egyszerre alkotják egymást és kapcsolatukban magát a költőt is, aki egyszerre ura és szolgája teremtményének. József Attilának azon verssorai, melyek már régen izgatnak, s amelyekről most megpróbálok írni, nem kivételek ebből a szempontból. Valójában ezek sem szakíthatóak ki a vers egészéből - nem is merem azt vállalni, hogy összefüggésükből kiragadva beszéljek róluk. Van azonban egy olyan különös sajátosságuk, melyek alapján elütnek a költő szokásos stílusától, és ezzel a stilisztikai különbséggel magukhoz hajlítják a verset. Talán befolyásolják, megváltoztatják hangulatát, talán eltérítik előző pályájáról annak vonalát, és ezzel még tartalmilag is befolyásolják - de az is lehet, hogy a már kezdetben exponált tartalomból következnek, s azt csak élesebbé, jobban láthatóvá teszik. Mi az, ami bennük oly különösnek tetszik? Talán az a hatás, amelyről az előbb beszéltem, s a hatásból fakadó szokatlan aktivitás, mozgás a versben? Az ebből fakadó drámai, s ezzel egybevágó színpadi hang? Nem beszélhetünk ezekről a vers vége felé megjelenő sorokról a vers kezdetének mellőzésével. Annál is kevésbé, mert mintha ez a Füst Milán-i hang már azokban is feltűnne - annak ellenére, hogy a költemény nyitóképe József Attila egy kedves és gyakori, mondhatnánk azt is, költészetének egyik leginkább árulkodó metaforája: a csupasz faágak szerkezetének rajza. E kép mindkét vonatkozása jellemző költőjére: egyrészt a fák (bokrok) gyakori megjelenése költészetében, másrészt az ágaik szerkezetében egyszerre ábrázolt szerkezeti jelleg, és az ágakban tartott, azokon átütő levegő - ezzel tehát a szerkezet rácsaiban megjelenő üresség, mintegy az anyag közeit kitöltő, a levegő képében (vagy inkább metaforájában) megjelenő semmi. Újra meg újra feltűnnek ezek a képek, költészete kései periódusában, a semmi előretörésével egyre szaporodó módon, arról árulkodóan, hogy József Attila világlátásában alkalmasint együtt jelent meg különleges érzéke, a szerkezet vizuális látomása: a rácsok, hálók, szövedékek és az anyag közeit kitöltő nem-anyaginak e közökbe történő szerves beépülése: tehát a világ természetének kettőssége iránt. A világérzékelés olyan típusa ez, mely feltehetően egy különlegesen erős intellektuális készség képi kivetüléséről, tehát ez intellektualitás ösztönös, mély, a személyiség alapjaiból fakadó természetes kivetüléséről árulkodik. Szorosan összefügg József Attila differenciálási képességével, a
