Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Bartóki szintézis és apokalipszis
Szigeti Lajos Sándor • Bartóki szintézis és apokalipszis 27 Szigeti Lajos Sándor BARTÓKI SZINTÉZIS ÉS APOKALIPSZIS „Barbár időkben nincs szerep (...) a műveltség túlburjánzik és ő pótolja az életet. Az író a művek világába költözik át.” Ezt a — nem kevés metaforikusságot és parabolajelleget mutató — Németh László-idézetet felolvasva köszöntöttem Grezsa Ferencet tanszékünkön, amikor megkapta a József Attila-díjat. Mostani előadásomban tulajdonképpen ezt szeretném bővebben kifejteni, illetve magyarázatát adni annak, miért gondolhatta Németh László, hogy Pilinszky János és Nagy László költészete egykoron interferálhatnak. Nagy László és Piliffizky János életművének megítélésében és a magyar költészet hagyományai rendszerében elfoglalt helyük kijelölésében kulcsfogalommá vált a Németh László-i „bartóki modell”, illetve „bartóki szintézis” értékrendszere. Németh László gondolatmenete — az érzékelésmód jellegzetesen huszadik századi széttagolódásának elmélete, illetve annak magyar változata — a század eleji lírát úgy jellemzi, mint ösztön és tudatosság szétválását, ahol az egyik Ady, a másik Babits költészetében érhető tetten leginkább, sőt — meggyőződése szerint — ösztön és intellektus szakadása jellemző bizonyos fokig egész irodalmunkra, Berzsenyi és Kölcsey; „az órjás és a literátor” vitáját ebbe a sorba helyezve tartja különösen jelképesnek, a Nyugat lírikusait pedig Bartók példájával szembesíti, s az elnapolt feladat megoldását, a szintézis — újbóli(?) — megteremtését tekinti líránk hosszú távú stratégiájának; Nagy László költészetét is ennek a programnak a szellemében értelmezi s benne véli meglelni e hosszú távú program beteljesítésének ígéretét: népiségében annak az ősi mélyrétegnek („kimélyült emlékezetnek”) a működését, mely fölött „az új korszak embere” megépíthető. Az 1957-ben született tanulmány inkább prognózis, semmint diagnózis volt: amit akkor Németh László a Romantika nyolc versben című 1955-ös ciklus alapján bartóki hangnak ítélt, az valójában a későbbi művekben teljesedik ki, mint például a Menyegzó'hangszerelésében. Jóslatra látszik mutatni Németh László gondolatmenetének másik, az akkori kortársi költészetre vonatkozó eleme is: metaforája, mely szerint líránk „színképe” Weöres Sándort követően ismét szétválik a „hősugarak zónája felé” és az „ibolyántúli felé eső spektrumsávra”, egyben alkalmul szolgál az érzékelt két „tábor” szerinte vélt vezéregyéniségeinek nem csak szembeállítására, de lehetséges egységesülésére, szimbiózisba fordulására is: a komplementaritás elve lehetővé látszik tenni, hogy a különbözés és a rokonság alapján kiegészítheti egymást Nagy László és Pilinszky János költészete: „e két irány nemcsak megértheti, méltányolhatja egymást, de szimbiózisba is léphet — méghozzá igen termékenybe”. A jósolt kölcsönhatás e szempontból is később látszik igazolódni: a Versben bujdosó kötetről állapítja majd meg Csetri Lajos:
