Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA
Szemle 93 ország minden tájáról az ELTE-re került magyar szakos levelező hallgatókkal igen gyümölcsöző munkakapcsolatot alakított ki, amelynek rendszerint egy-egy doktori értekezés, valamint az országos gyűjtőmunkában való tevékeny részvétel lett az eredménye. Az igazi pedagógust ugyanis szerintem az jellemzi, hogy nemcsak hallgatják, meghallgatják a tanítványai, hanem követik is a mestert. Miska igazán nem panaszkodhat emiatt. Némi utánaszámolással meg lehetne állapítani, hogy a 103 köszöntő dolgozatíró közül nem kevesen vallják magukat az ő tanítványának. A jellemző vonások másodikaként, de nem értékrendben a szaktudóst említették. De nyomban föltehető a kérdés: Milyen szaktudós? Mely tudomány avatott művelője? Nyilván a sommás válasz csak az lehet: nyelvész a javából. A nyelvtudomány részterületei közül a névtant, a nyelvjárástant, a lexikológiát, az etimológiát kell elsősorban említeni, de nem rekeszthetők ki a társtudományok: a néprajz, a történelemtudomány és az irodalom sem. Bizonyára a származása, a magyar néphez, az orosházi tájhoz való kötődése, a nemzetben való gondolkodása tette őt a múltban gyakoribb típusú egyetemi oktatóvá, aki nemcsak egy szűk témakörben képes mélyre ásni, hanem látja a nagyobb összefüggéseket is. Ezt bizonyítja a 103 tanulmány tematikai gazdagsága. Szinte valamennyi magában hordja a részletes kifejtés tudománygyarapító ígéretét. Harmadik helyre került az életmű - ha ez a 60. évforduló alkalmából még korántsem tekinthető lezártnak - betetőzése. A róla szóló bevezető méltatás szerint is: „Tudományszervező tevékenysége egyenesen bámulatos.” Talán fölösleges sorolnom a sorozatokat az ELTE Nyelvtudományi Dolgozalok-tó\ a „sárga”, „piros”, „kék” sorozatokon keresztül a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatokig, illetve a valamennyit megalapozó, összefoglaló, betetőző Névtani Értesítőig. Szerkesztői bravúr, az ünneplés legméltóbb megnyilvánulása, hogy a tanulmánygyűjtemény az időszakos kiadvány 15. számaként jelent meg, és nem külön kötetben. Lehet, hogy sokak számára mindaz, amit eddig soroltam, mellékesnek tűnik, mert az egyes tanulmányok kritikus méltatása helyett inkább az ünnepekről volt szó. A rendkívül szerteágazó témájú dolgozatok mégoly felszínes elemzésére és értékelésére nem érzem magam illetékesnek. Csupán csodálatomnak adok hangot. Afeletti csodálatomnak, hogy a köszöntés ürügyén a kötetet tanulmányozó érdeklődő ember (érdeklődő laikus vagy tudós) nagy utazást tehet térben és időben. Csíkszentlélektől Detroit-ig, a Zala vizétől messze Ázsiáig, - illetve az ősmagyar kortól napjainkig, egy-egy kíváncsi pillantást vetve a közeli és a távoli jövőbe is. Önkényesen bátorkodom kitenni néhány lapszéli figyelemfelhívó jelet a személyeskedés szándéka nélkül. Először Kálnási Árpád aggodalmában osztozom. Azt írja - az ünneprontás vádját elhárítva magától: „A nyelvtudománynak van már elég torzóban maradt vállalkozása. Kár lenne, ha a magyar helynévgyűjtés is ezek számát szaporítaná.” - Más szavakkal ugyan, de ezt fogalmazta meg Ördög Ferenc
