Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA
88 Új Dunatáj 1997. szeptember ról vagy a várható termésről, csak valamivel hangosabban, mert nagyobb volt a hallgatóság”. A beszéd ebben az értelemben már nem is annyira a „menekülést” teszi lehetővé, hanem a túlélés eszköze lesz, az írás, ill. az írás és a beszéd azonosítása pedig halált hozhat - jelképként jelzi ezt a Krebs Péter nyomdafesték-színűre rugdosott arca, de az is, hogy a könyv az Ez a nap a miénk világában a halálba hurcolt zsidó órás attribútuma. A mesélés és a megírás egyfajta ambivalenciáját már más Gion-művekben is megfigyelhettük: a mostani Gion-regényt közvetlenül megelőző, 1996-ban megjelent Mint a felszabadítók-ban egy szinte írásképtelen íróalakra és egy „áradó közvetlenséggel” mesélő asztalosmesterre hasadt szét az elbeszélő figurája. Az elbeszélt történeteket szöveggé alakító író alakját és ezzel a megírhatóság kérdésének problematizálását mostani regényéből kiiktatva, úgy tűnhet, Gion mintegy „átlépte” a Mint a felszabadítókat, és visszatért a Virágos katona narratív struktúrájához, szinte megismételve azt. (A Rózsaméz-ben nem Rojtos Gallai az elbeszélő.) A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű: a Mint a felszabadítók a regény trilógia keletkezése közben született, s az ott a narrációs technikát is befolyásoló mesélés/megírás ellentét itt sem tűnik el, pusztán más regényszintre kerül. A Virágos katona elbeszélői szerkezetének megismétlése mellett (ami a trilógia szövegegésszé válásához jelentősen hozzájárul), a látszólag a Mint a felszabadítókénál „egyszerűbb” narratív struktúrájú regényben is felfedezhető a beszéd és az írás sajátos ambivalenciájának kérdése. A Virágos katona elbeszélői szerkezetének látszólagos egyszerűsége abból is eredhet, hogy a narrátor, Rojtos Gallai „csupán tényeket sorol, mikor, hol, kivel és mi történt. Nem fűz megjegyzéseket az elbeszélthez, nem meditál, nem filozofál, nem mond véleményt. »Csupán« bemutat.” (Odorics Ferenc, Forrás, 1982/11, 91.) Ez a Gallait a hajdani krónikásokhoz közelítő mentalitás a mostani regényben is uralja a szöveget, de a korábbiaknál talán még inkább jellemző lesz rá egyfajta metaforikus, „képes” beszédmód, amely azt eredményezi, hogy az Odorics által a Latroknak is játszott, sőt általában a gioni regény legfőbb jellemzőjének tartott „átfogó metaforikus szerkezet” mindenképpen két szinten látszik értelmezhetőnek: nem pusztán a regényegésznek mint diskurzusnak, de az elbeszélő megnyilatkozásainak a szintjén is, hiszen a narrátor az elbeszélő részekben, és a kommunikáció során egyaránt működteti ezt a „képes” beszédmódot. Rojtos Gallai elsősorban a női szereplőkkel tud metaforák segítségével kommunikálni - a szeretőjével, Paulinával folytatott beszélgetésekben mintha a szeretkezés eufemisztikus leírásaként szerepelne az őzekről, szarvasokról, nagy folyóról, fürdőző lányokról szóló „szép beszéd”, de a következő (Rusznyák Maris és Gallai között zajló) párbeszéd is jól példázza ennek a beszédmódnak a sajátosságát: „A fokhagyma szaga messzire űzi a boszorkányokat. Esetleg Paulinát is messzire űzi. / — A boszorkányokat mindig el-
