Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA

Szemle

87

választhatatlanságáról, hanem azért is, mert Gion életműve jól példázza, hogy az életrajz és az életmű összefüggéseinek vizsgálata nem minden esetben ignorálható, inkább az új szempontú végiggondolása tűnik feladatnak. Gion a már idézett Forrás-búi interjúban azt is elmondja, hogy az a lövészárokban játszódó jelenet élete első, meghatározó és számára jelképi erejűvé váló emléke: „A világra való első emlékezetes rácsodálkozásom óta - amikor is kikapartak a föld alól - mindvégig megmaradt bennem a veszélyeztetettségem érzése.” (Forrás, 1981/5,10.)

A Giont „íróvá avató” regénytrilógia voltaképpen az emlékek előtti tartományból konstruálódik meg, s ennek komoly következményei vannak a regény narratív szerkezetére és szövegvilágára is. Gion nem önnön élményeiből, hanem a neki elmesélt történetekből formálta meg a saját szövegét (ezért lehet fontos az, hogy a harmadik rész időben ott zárul le, ahol az író valós élete kezdődik), s ez részben a beszéd és a mesélés gioni életműben betöltött különös szerepére is rávilágít.

A beszélés aktusa, a történetmondás Gion korábbi műveiben kapott már életmentő funkciót (Angyali vigasság), volt a felejtés eszköze (Börtönrőlálmodom mostanában), s szolgált segítségül a megérthetetlen megértéséhez (Mint a felszabadítók). Az Ez a nap a miénk-ben a „szép beszéd”, Rojtos Gallai legfontosabb attribútumaként, a csúnya világ „lelkesebbre, jóságosabbra, sőt büszkére festéséhez’” segíti hozzá az elbeszélő főhőst: míg a trilógia első részében a Virágos Katona képére, később pedig Rézi frontra küldött képeslapjára volt szüksége ahhoz, hogy képzeletben „elmenjen onnan, ahol a ronda dolgok történnek”, itt a beszéd és a citeraszó által tűnik lehetségesnek valamiféle saját s ezáltal elviselhetőbb belső világ megformálása az „egyre szürkülő” külső helyett. A megélt események történetté változtatása azonban nem valamiféle írói tevékenységet, szövegalkotást jelent - az írás, a nyomtatott betű egyértelműen negatív konnotációt kap a szövegben. A nyomtatott betű a hatalomgyakorlás eszközeként, a politika kellékeként jelenik meg a regényben: Gallai sógorára, a kommunista nyomdászra éppen azért hoz pusztulást a „hülye beszéde”, mert amikor beszél, úgy agitál és szónokol, ahogy az újságok írnak, s abban hisz, hogy „a nyomtatott betűknek nagy a hatalma”. Az elbeszélő nézőpontjából úgy tűnik, nem azért verik meg Krebs-Keveházi Pétert, amit mond, hanem azért, mert a beszéd lényegiségét érti félre: nem beszédének tartalma lesz fontos tehát, hanem az, hogy mesélés helyett szónokol - ezért lesz az arca a veréstől fekete, „mintha nyomdafestékkel maszatolták volna össze”, s a beszéde is csúnya, kásás, selypítő, ezáltal is ellentétbe kerülve az önmagát és saját beszédét gyakran szépnek nevező citeráss al. (A szép és a csúnya a gioni világban nem pusztán a külső esztétikusságának jelzőjeként, hanem általános értékkategóriaként szerepel.) Amikor azonban a regény végén Gallai kapja azt a feladatot, hogy az „új eszmék” mellett agitáljon, a következőt mondja saját tevékenységéről: „tulajdonképpen nem is szónokoltam, majdnem ugyanúgy beszéltem, mint a szomszédaimnak az első háború-