Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma
26 Új Dunatáj 1997. március az eltökélt akarat, hogy soha többé észhez ne térjen — szaladt a zengő, kék éjszakában, mely az ő számára immár soha többé nem érhet véget. És tudta, hogy ezredszer rohan már végig ugyanezen az úton, s hogy arra rendeltetett, hogy még ezerszer, hogy örökkön-örökké a zengő, kék éjszakában fusson és meneküljön.” Az elbeszélés Robert egy barátjának fejtegetésével zárul, aki szerint ezt az esetet úgy lehet felfogni, mint „az egyedi, a különös eset nyughatatlan sokrétűségéből való menekülést a rendszerbe, a szisztémába”. Kétségtelen, hogy a rögeszmésség őrületté szerveződő rendszere biztonságot és fogódzót jelenthet a széthullással küszködő Én számára. Talán nem tűnik erőltetettnek a párhuzam, ha Viktor Zmegac azon megállapítására hivatkozunk, amely szerint Filip Latinovitz önnön identitásának veszélyeztetettségét nem lehet véletlen egybeesésnek tekinteni Machnak a személyiség deperszonalizálódására vonatkozó nézeteivel. Azt is hozzá kell azonban fűznünk, hogy Schnitzler hősének énvesztése épp kivonulásának jellegéből következően Mach nézeteinek pontos átvételéről, sőt ad absurdumig vitt következetességéről tanúskodik, míg Krleza jóval kreatívabban dolgozza fel e jelenséget. S ebben, talán nem túlzás, ha perdöntőnek tartjuk azt a körülményt, hogy Filipnek, akárcsak Ady költői énjének, nem állt módjában a kivonulás színteréül azt a bizonyos metaforikus kertet válaztania. Ha végigtekintünk a fentiekben elemzett köd, láp, mocsár, sár és homály motívumainak metaforikus jelentésén, megállapíthatjuk, hogy e motívumok önmagukon túlmutató, másodlagos jelentése esetében valójában csak árnyalatnyi különbségekről van szó. Ez az árnyalatnyi különbség azonban jól érzékelteti mindazt, amit Bécs és Budapest (s tegyük hozzá: Zágráb) szellemi életének jellegzetes különbségeként Hanák Péter állapít meg. A bécsi Kert, mint az önmegismerés tere a végső elhomályosodást, a homályba veszést eredményezi, míg a Műhellyel jelképezhető közéleti érdekeltség, mely a budapesti és a zágrábi szellemi, irodalmi és művészeti élet sajátja, noha hajszál választja el az önelvesztéstől, a köd és homály sorsélményeként, de akár még hallucinációként is, az önmeghatározást segítő, nem pedig azt megsemmisítő metafora. Félreértés ne essék, távol áll tőlünk a kettő egymás alá- és fölérendelő értékelése. Ezeknek a különböző szerzőknél felbukkanó rokon motívumoknak az egybevetésével arra a gyönyörű polifóniára akartunk rávilágítani, amely nélkül gazdag irodalmi, szellemi és művészi élet aligha létezhet. S a feltárt különbségek: egymást legközvetlenebbül átvilágító árnyalatai ugyanannak a problematikának.
