Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA
M Új Dunatáj 1997. szeptember LIPTAY KATALIN „BELSŐ TÉRKÉPEN NAVIGÁLOK, MÍG SZAVAKKÁ KIÁLTOM MAGAM.” „Költő nem vagyok. Ha szólok is olykor a dalosok hangján...”- írta magáról a szerző csaknem két évtizeddel ezelőtt Ide tartozom című Úversében. írói és emberi alkata szerényebb annál, hogy ma határozottan az ellenkezőjét állítsa. Mi azonban nyugodtan kimondhatjuk, ami úgyis nyilvánvaló: Bayer Béla költő. Híven tanúskodik erről tizedik könyve, az Áttűnések, amely az idén jelent meg a szekszárdi Babits Kiadó gondozásában. Ez a szigorúan megrostált és gondosan szerkesztett kötet rokonszenves igényességre vall egy olyan korban, amelyben az alkotók sokszor válogatatlanul és komponálatlanul öntik olvasóik elé híg lére eresztett mondandójukat. A felkent írástudók többsége úgy tartja, hogy posztmodern korunkban nem adekvát már az ilyen versbeszéd, merőben anakronisztikus a költőnek „ember-melegű hitért” fohászkodni, „megtartó, veretes szavakba” kapaszkodni. Ám a kortárs lírának, s az olvasónak szüksége van erre a hangra is, éppen az összhangzás sokfélesége érdekében, meg azért is, mert az őszinte szó, a tiszta és tisztességes emberi hang nem mehet ki a divatból. Az Áttűnések írója maga is jól tudja, hogy a lírikus szava sosem volt hatalom és a költő ma már végképp nem vátesz. Ám azt is érzi, hogy a kimondás mégiscsak segít. Neki - „írni és kibírni”. Nekünk - olvasni és kibírni. Bayer Béla versei emlékezetes pillanatokat teremtenek, az emberi létezés apró rezdüléseit, mozzanatait örökítik meg, s ezekben a momentumokban szívesen magunkra ismerünk. Minél többször olvassuk el a kötet darabjait, annál inkább elmélyül bennünk az érzés, hogy létezhet még szolidaritás ember és ember között. A másság, a különállás tisztelete is kívánatos, de egy szétesett, pusztuló világban sokkal fontosabb (lehetne) az emberi összetartozás hangsúlyozása. Erről beszél az Iskola a határon egyik főszereplője: Medve Gábor, Ottlik remekművében. Egy nagyobb valóság terében - ellentétes érdekeink ellenére - „folytonosan összefüggünk egymással valahol”. így lehetséges az a csoda, „hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást”. Nagyjából erre gondol Pilinszky János is, amikor egy interjúban így fogalmaz: „... minden látszat ellenére, minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére menthetetlenül egyek vagyunk”. Az Áttűnések verseinek szerzője tud erről az összetartozásról. Egy kritikusa igen találóan „irodalmi szegény szabadnak” nevezte Bayer Bélát. A vidéken élő írástudó távolabb esik az érvényesülési lehetőségektől, de talán szabadabb, mint jónéhány fővárosi társa. Nem kötelező számára divatot követni, iro
