Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA
80 Új Dunatáj 1997. szeptember hanem egy ir-racionális realitásban bukkanak fel. A KAF korpusz intertextualitásának kérdéséhez annyi tehető hozzá, hogy a poundihoz hasonlóan nem egy alternatív, hanem a riffateri értelemben vett „előfeltételezett tárgy”, amelynek hatályba helyezése elkerülhetetlen az értelmezhetőség szempontjából. KAF verseinek nagyobb része a Jack Cole daloskönyve előtt, a háttér (pre vagy hiper) textus ismerete nélkül csak azt a kommunikációs zavart inszceniálja, amelyet a szükségszerű intertextus hagy maga után. Ilyen volt pl. a Pro Domo, amelynek második sorában az Emmi sorzárlat csak az első sor semmijére adott bikkfarím, tehát a Riffateri terminológiában szemantikai zavar, akkor ha nem ismerjük a hipertextust, Babits Ars poeticáit. Annak hipotextusaként viszont paródia, amely felszínre kerülésével „érvényteleníti (abolit) saját hipertextusát”. A Babits-versben központi helyzetű szó patetikus erőltetettségként lepleződik le a kényszeredett rímeltetésben, amely egy többszörös verstani hibát helyez el a szövegben. Ennél fogva úgy tűnik fel a babitsi téma, mint amellyel csak poétikai kontárrá válva lehet foglalkozni. Összegezve azt mondhatjuk, hogy míg ajack Cole dalok megjelenése előtt a szubjektum kérdése az intertextualitásénak volt alárendelve, feltehetőleg az új kötettel ez változni fog. A daloskönyv mintegy mellékesen él az intertextualitás eszközével, kivéve a paratextualitást ill. a zmegaci kontrasztív eljárást, tehát olyan módszereket, amelyek a szöveg, mint zárt objektum körül csoportosulnak és szituálják azt, ill. irányítják a befogadás legextenzívebb genuszai alá való szubszumációt (műfajiság, ill. a szerző helyzetét). Nem szorulunk rá a Riffateri szükségszerű intertextualitással operálni, mivel ha ezek a szövegek egyáltalán híján vannak valamiféle koherenssé tehető jelentésnek, akkor az nem adható meg irodalmi-textuális felfedezésekkel. Inkább egy olyan inszignifikanciával lehet itt dolgunk, amely ajack Cole dalok szituatív keretét érinti. Annál is inkább, mivel a szövegek a recitálás, éneklés, gúnyolódás, dicsekvés, csábítás vagy rímes mesélés performatív tablóján helyezhetők el. Austini kategóriákkal élve, szövegként ezek lokúciók (szintaktikai minták), amelyek csak egy illokutív kiegészítéssel (modalitással - amely gyakran csak az elmondás során születik meg) válnak jelentővé. Jelentésük pedig abban merül ki, hogy az elmondás vagy publikáció során középpontként a megalapozó szituáció vagy keretszcéna forgatókönyvét magukhoz igazítják. Sine qua nonok, amelyek elvesztésével a szcéna lényegétől fosztatik meg. Megnyilvánulásaik szingularitáshoz kötődnek, amely a lokúcióban (a szöveg) lingvisztikai-grammatikai szingularitások formájában van jelen: tulajdonnevek ill. neveket helyettesítő perifrázisok, dátumok valamint ezek nominális jellegű komlexumai (térképek, események). Ezen elemek jelenlétéből, egy üres és még individualizálatlan szcénára következtethetünk. így az interpretáció munkája a szcéna feltöltésének (berendezésének) díszletező munkájává válik. Erről a sajátosságról Kulcsár-Szabó Zoltán burkoltan emlékezik meg a hommageok kapcsán. Ö a hommage szcénáját beforgatja a textusba (a lokúcióba) és a proso-