Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA
Szemle 81 popeia ego-dialektikájához köti (a maszkírozás lehetőséget ad a megszólítottnak az identitásváltásra). De a hommage (ez a nyelvjáték ugyan a Jack Cole daloskönyvében nem fordul elő, de megfelelő propedeutikának tűnik) kijelöl egy helyzetet, amelyben az egok meghatározott módon állnak egymással szembe: a hódolattevő kisajátítja a beszédet (amely a megszólított szövegeinek hipotextusa) és ezzel kiszolgáltatottá teszi néma partnerét. A kommunikáció monologizálásának eredménye, hogy hódolás helyett a partner megaláztatásban részesül, méghozzá saját szövegeinek kollaborálásával. Ez a példa két tanulsággal szolgálhat módszerünket illetőleg: 1. az üres szcénát csak úgy voltunk képesek feltölteni, hogy egy szöveggel űzött játékként fogtuk fel, tehát nem vontunk be az elemzésbe olyan elemet, amely nem magából textusból eredt, azonban az illokutív textus tartalmából (lokációjából) sem használtunk fel semmit, 2. a textus paratextusában jelölt illokúció (hódolat) az intertextuális kisajátítás következtében ellentétébe (megaláztatás) csapott át. A második pont szorosan összefügg az elsővel: mivel nem tudtunk semmilyen externális tapasztalatot integrálni a szcenárióba, annak központi gesztusa az intertextualitás kölcsönzés-gesztusa lett. így a beszélőt, aki az illokúciót végzi, a maga oldalán semmi sem támogatja, teljes egészében a szövege határozza meg. A hommage esetén az ebből fakadó hátrányt átháríthatta a megszólítottra, de van olyan performáció is, amelyben ez nem sikerülhet. Ilyen pl. a gúnyolódás (Gúnyvers »SatricalSong« avagy Tom Paine Philadelphiában). A gúnyvers címzettje ez esetben szétválaszthatatlan módon deszignál egy történelmi személyt és egy ismeretlent. Az észak-amerikai történelem emblémafigurájára való utalást a vers keletkezésének dátuma és városa mellett jelölt (fiktív) származási hely erősíti: Nagy Függetlenségi folklór, Paul Foster nyomán. így Jack Cole maga is átköltővé válik, aki mintegy megismétli az eredeti gesztust és ezzel kiszakítja azt teréből és idejéből. Az eredeti elmondás egy közösség számára adott és imagináriusan mindig elérhető személyre vonatkozik, akinek becsmérlése a közösség megosztottságát (Paine-szimpatizánsok és ellenzők) felszínre hozza, s ilyeténképp politikai gesztussá válik. Ezzel szemben Jack Cole általi megismétlése egy üres térben történik, és egy rég elpusztult közösségre számít. A poétikai performáció így a megkésett politikai aktivitás üres szcénájává változik, amelyben a gúnyolódás szélmalomharccá válik és ezzel a gúnyolódó szatírája a saját fejére hullik vissza. Láthattuk, hogy a performatív megnyilvánulás támasztékszövegeként értelmezett vers nyomként egy előadásra ill. így szcénára utal, amelyet kibontva a paratextusban elhelyezett, a befogadót orientáló „jelzet” a visszájára fordul. A kibontásnál a versek textualitása (a textualitás tulajdonságai) határozza meg a szcéna stílusát ill. a forgatókönyvet - s ez az általában vett performativitáshoz képest egy újdonságot vezet be. A performatív szcéna mindig szinguláris, mivel az élettér organikus részletezettsége számtalan módon nyilvánulhat meg benne, a véges megfigyelő számára kiszámíthatatlanul és osztályoz-
