Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA
Szemle 79 lisztikai győzelmet arat. De figyeljük meg, hogyan működik a palimpszesztus. A legszembetűnőbb, a felső réteg alatti réteg csak néhány elmosódott nyom, egy öszszefüggő szövegben felbukkanó, inszignifikáns betűcsoport formájában ad hírt magáról. Hogy teljes egészében olvashatóvá váljék, a fölötte levő réteget le kell radíroznunk róla. A palimpszesztus ezen fizikai adottságai metaforájának olyan jelentést kölcsönöznek, amely megingatja a mindig legfelsőként megjelenő, interpretálandó szöveg ontológiai helyzetét. Az olvasás során így az ki-be jár a létbe, prezenciájához külön konstitúcióra van szükség az olvasó részéről, mivel magától értetődően csak a legalsó, a célszöveg rendelkezik stabilitással. Szigeti Csaba elemzésében ez a következőképpen nyilvánul meg: a lebontott KAF és Pound szövegek alatt tárul fel a célterület, a trubadúrlíráé, amelyhez képest a kezdő szöveg úgy szerepel, mint bevezetés, gesztus az irodalomkritika felé és/vagy ürügy ahhoz, hogy a 20. század végére a felgyülemlett textushegyek alá szorult témákat aktualizálhassuk. Bár Szigeti a tanulmánya végére a Novecento értelmébe visszainvesztálja a vidali farkasbőrmotívumot - Pierre Vidal Cabaret hegyén farkasbőrbe burkolózva elveszíti emlékezetét, ezzel összefüggésben az ezt felidéző kötetzáró vers mintegy az intertextuális emlékezés folyamatát zárja le - de az eddig elfogadható interpretatív argumentáció egyik láncszemét nem képes alátámasztani a KAF szöveggel. Kategorikus ítélete: KAF rossz palimpszesztusra írta az Unikornist. Ebben a pillanatban technikája lelepleződik, mivel ha az értelmezett szöveget nem tekinti jelentéstanilag egységesnek (inkoherenciát vél felfedezni benne), akkor feltehető, hogy nála az „nem szöveg, hanem egy szöveget szolgál”. A Jack Cole daloskönyve előtt megjelent kötetekhez egy egológia kapcsolódik a hazai irodalmi diszkurzusban, amelynek legfontosabb kijelentéseit Kulcsár-Szabó Zoltán összegzi a de man-i prosopopeiaáról szólva. KAF versei teszik szemléletessé ennek a retorikai alakzatnak a működését, azaz hogy hogyan leplezhető a textualitás (nyelv) szubjektumrombolása. A prosopopoein jelenségével szemben három attitűd adódhat: leleplezés tudományos furorral - tragizáló megoldás; a prosopopoein fokozása - farizeus struccpolitika; és a KAF-i, amely Kulcsár-Szabó szerint kiaknázza a jelenség pozitivitását, és enyhüléshez vezeti. A szövegek úgy láttatják itt a fikconalitásban végbemenő törlés-elfedés dialektikát, mintha a realitásban végbemenő halál-feltámadás dialektika volna. Megjegyzésként hozzátehetjük, hogy mindez a fikcionalitás keretein belül valósult meg, ami a következőképpen árnyalja mgállapításainkat: a deszubjektivizálást és annak leplezését fikcionális helyzetben a szöveg kimondja (azaz leleplezi) ezt a megjelenítést, de úgy, hogy közben egy szubjektumon nyugszik (a kimondás szubjektumán). A hazug krétai paradoxonát idézi, amely azáltal paradoxális, hogy ellentmondásos valóságdarabot feltételez, azonban a realitás ellentmondásosságát feloldja egy beszélőben. Ezzel szemben a vers ellentmondásai azáltal békülnek ki, hogy nem egy sensus communisnak vagy ratio-nak megfelelő realitásán,
