Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma
Juhász Erzsébet • A köd motívuma 25 déglőben, ahol a jelenlétét ezen az órán senki sem sejthette, e kora decemberi délután borongásában Robertnek úgy tűnt, hogy mindenkitől, akikhez még ma reggel emberi kötelékek szálai fűzték, csodásán eloldódott; menyasszonya, fivére, barátai — mind csupán a múlt árnyai voltak; s Robert úgy érezte, hogy ő maga is csak fakón lebegő kép lehet most mind e többiek emlékezetében. Eleinte csak valami fura, szinte édes érzés bizsergette e gondolatra, mely azonban lassan csöndes borzadássá változott benne; végül olyan félelem fogta el, hogy kiűzte a vendéglőből, és az alkonyba borult, kihalt, ködpárás fasoron át vissza, a város felé hajszolta, mintha minden megtett lépésében, mely az élet nyüzsgéséhez közelebb viszi, olyan erő rejlene, amely elfakult emlékképét az őt szerető emberek szívében élesebb és élettelibb képpé változtathatná.” Robert énvesztésének folyamatában egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy énje valójában megélhetetlen, mert annyira bizonytalan, és illékony. Jól megfigyelhető az elbeszélésnek az a vonulata, amely Ottóval, a bátyjával való kapcsolatát vezeti végig. Ez a kapcsolat a feltétlen szeretet és ragaszkodás jegyeit viseli magán jó ideig, majd váratlan váltással megtelik Ottó iránti gyanakvással. Robert lemérhetően önmagával szembeni patologikus kételyeit játsza át bátyja személyiségébe. Ez az átjátszás képszerűen is megfogalmazódik benne, épp a tükörképek sorozatának egyik emblematikus értékű darabjaként. Egy bátyjával lejátszódott meghitt jelenet után éli át a következőket: „Utána restellte megindultságát, mint akit rászedtek, felszegte fejét, s hidegen kutató pillantással, melynek bátyját szükségképpen meg kellett lepnie, szemét Ottó szemébe fúrta. És hirtelen rémülten ismert fel egy arcot, amelyet egyszer már látott. Ugyanaz az arc volt ez, amely a minap éjszakán a tükörből rámeredt, a saját sápadt, tágra nyílt szemű arca, a száját környező fájdalmasan riadt vonással. Ez a hasonlóság oly rendkívüli volt, annyira lenyűgöző, hogy Robert fején átfutott a gondolat: talán tényleg nem is az ő, hanem a bátyja arca tekintett akkor vissza rá, óvón vagy fenyegetőn, a tükörből.” A bátyja énjével való csere azonban nem jelenthet kapaszkodót, mert a tulajdon kényszerképzeteit ruházza át rá, s így valójában az üldöztetés rögeszméje tárgyiasul e csere folytán. Robert, azt képzelve, hogy Ottó életére akar törni, szíven lövi bátyját, s ezzel a homály egyeduralmúvá lesz lelkében és elméjében. Nem pusztán kortörténetet foglal magába Schnitzler elbeszélése, hanem önmagán túlmutató jelentésében a lélek virtuális Kertjébe való kivonulás megoldhatatlanságát példázza, azt hogy a teljessé váló önelvesztésben a menedék önmaga visszájára fordulhat csupán: nem menhely többé, hanem börtön, azaz csapda: „Robert a bátyja holtteste mellett kirohant a sötét folyosóra, le a lépcsőn, át az előcsarnokon, ki a kapun, amelyet Otto érkezése óta még mindig nem zártak be, átrohant az üres piactéren, végig a hosszú, falusi utcán, ki a nyílt földekre, magas hóban gázolt, kabátját, mely a futásban akadályozta, ledobta magáról, s szaladt, szaladt, és nem élt benne, csak
