Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Simsay Ildikó képei
SIMSAY ILDIKÓ A Folyamat Társaság egyik alapítója, szervezője és hat esztendőn keresztül fáradhatatlan motorja, Simsay Ildikó ma már csak alkotásaival, a sors által emlékkiállítássá rendezett műegyüttesével lehet jelen. E festőt a Folyamat Társaság közelmúltban tervezett kiállításának előkészítése közben ragadta el a hirtelen, kíméletlen halál, s most a Budapesten már bemutatott képegyüttest láthatjuk, amely megrázó erejű festői önarckép, hagyaték, látlelet. Az 1942-ben Budapesten született festőnő -, aki 1966-ban végzett az Iparművészeti Főiskola murális, díszítő-festő szakán, s akinek alig harminc esztendő adatott meg életműve felépítésére - egy-egy képével rendszeresen találkozhatott a művészetkedvelő közönség, de átfogó igénnyel nem mérhette fel, hogy milyen erőteljes, festői értékekben és szomorú megérzésekben gazdag, milyen felkavaróan fájdalmas megvilágítást, élményvilágot, belső megrendültséget sugárzó, szuggesztív hatású piktúra jött létre műhelyében. Az 1967 és 1995 között megrendezett önálló Simsay-kiállítások zömének színtere magyarországi vidéki, és németországi városok voltak - Szekszárd, Kecskemét mellett többször bemutatkozott Hamburg, Mühleim, Stuttgart kiállítótermeiben és galériáiban -, de az igazi összefoglalás, az átfogó értékelés, a méltó fogadtatás csupán a festő halála után teremtődhet meg. A szórványos kritikai visszhangból most talán a legjelentősebből, egy 1981- ben írt, Csányi László által jegyzett, értő, avatott eszmefuttatásból idéznek: „A művészet mindig egy lehetőség megvalósulása, midőn a jelenségek közül emeli ki az egyszerit, s valósága egy olyan jelenlét érvényét hordozza, amit mindig személyes részvételük igazol. Simsay Ildikó művészete természetesen a valóságból táplálkozik, de tárgyai szublimálódnak, már csak emlékezve múlandó létükre, mert azzal, hogy megvalósultak, egy új értékrendszerbe kerültek, s emberi jelentések hordozóivá lettek. A vonalak, színek és formák átszellemült költőiségéből egy sajátos, eredeti világ épül, melynek tárgyi valósága együtt él és hat az anyagon átsugárzó gondolattal. Legszebben talán portréiban, melyekben a lét múlandósága helyett valóban a művészet múlhatatlan jelenlétét érezzük, a megmaradás örömét. A valóságot költészet szövi át, de ez a sejtelmes líra Simsay Ildikó képein nem ellágyulás, vágy az elérhetetlen után, hanem meggyőző érv, titkos bizonyosság, ami arra tanít - Platón szép szavaival -, hogy az élet érdemessé váljék arra, hogy végigéljük.”
