Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Balipap Ferenc: 125 éve Dombóváron a vasút
Balipap Ferenc • 125 éve Dombóváron a vasút 67 sodott” körzet-központ egészséges, nem aránytévesztett együttműködése, integráltsága is. De a szorítások közepette továbbélő, átmeneti zökkenők után magukra találó szereplők és viszonyok mellé újak is kerültek, s hamarosan már ezek lettek az erősebb hatásúak. Ilyen Dombóvár térségében zajló nagyhatású átalakulás volt a pécsi és komlói körzet, mint nehézipari - stratégiai - terület államosítása és szocialista tervgazdasági felértékelődése, ami Dombóvárt újólag rendkívül kedvezően érintette, mert ez a fordulat most volt akkora jelentőségű országos, hatalmi ügy, mint annak idején Fiumébe, a tengerre való vasúti kitörés. A vas és acél országának kikiáltott Magyarországon a pécsi és komlói nagyértékű szenek alapvető energiává, feltétellé váltak, akár a sztálinvárosi acélműben, akár az ország bármely más pontján. Dombóvár vasúti csomópont szerepe tehát kapott ismét egy új kihívást, egy új feladatot, megint csak kívülről érkező élesztést, amit a kővágószőlősi uránbánya 1954-es megnyitása még csak tovább fokozott. (A Szovjetunióba az uránércet a Mecsekből, Dombóváron át, mindvégig kizárólag vasúton szállították.) Az 50-es évek végén, 60-as évek elején a mezőgazdaság „szocialista átszervezése”, a termelőszövetkezetek megalakítása s ezt követően a földművelésnek is a szocialista tervgazdaság részévé tétele, megint csak olyan fordulatot hozott ezen a vidéken, amely a vasúti áruszállítások számára újabb nagymegrendelőket léptetett színre. A szervesnek tekinthető, történeti, a mezőgazdasági termelés helyszíneihez közel telepített feldolgozóipar logikáját és üzemeit felrúgták, a megtermett javakat ezentúl sokszor ésszerűtlenül messzire kellett szállítani; ez a politikai és gazdasági ostobaságon alapuló fejlemény a vasutas településnek inkább előnyére vált. (Nem úgy a faluból termeltetőhellyé, termelőbázissá degradálódó - s ezáltal leépülő, a pusztálás új ridegségébe szorított - környező településeknek.) A vasú*- ekkoriban már, mint a változások infrastruktúrája igazodik-igazítódik a szükségletekhez, a tartóssá vált vagy újonnan jelentkező, fölülről előírt és központilag vezényelt igényekhez. A 70-es évekbeli vidéki ipartelepítés az utolsó fázis, amikor Dombóvár megint könnyebben alkalmazkodik, esélyesebben kér idetelepülő ipari munkahelyeket, üzemeket, lerakatokat, mint a rosszabb közlekedési adottságú - s esetleg más vonatkozásban előnyösebb helyzetű - települések. El is ismerik akkoriban ezt a 100 éves vasútjával magának összehordott - összevonzott-vonatozott - térségi szerepét Dombóvárnak: az országos település-hálózat fejlesztési koncepció és a vidéki ipartelepítés előkészítése során felfigyelnek erre a jó helyzeti adottságokhoz társult tartós életrevalóságra, intenzív pezsgésre, és várossá ütik. Ezzel egyszersmind elismerik azt a vonzáskört, kistérségi státuszt, amit - a folyton megújuló külső erők metszéspontjában, sok problémával terhes, de mégiscsak valamiféle sajátos belső fejlesztést-fejlődést is kialakítva - maga köré rendezett, s azt a települési infrastruktúrát is (bár ennek hiányaira, mint a további fejlesztések szükségességére is - terv
