Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma

24

Új Dunatáj 1997. március

Műhellyel szemben a Kertet választották. E Schnitzler mű is a „Kert felrobbanásáról” szól, arról tehát, amikor a lélek rejtett mélyébe való „kivonulás” végképp folytathatatlanná lesz, mert eljut a maga végpontjáig. Robert, Schnitzler elbeszélésének főhőse a tulajdon énjének elveszítését éli át. Mintha csak Ernst Mach filozófiai tanait transzponálná prózai műbe. Mach ugyanis kétségbevonja az én állítólagos „pszichikus egységét”, tárgyhalványulásról és énvesztésről beszél Schnitzler hősének énvesztése érzeteinek, képzeteinek összekuszálódásával kezdődik: „Lassacskán olyan érzése kerekedett, mintha ez a pillanat, amelyet éppen átélt, valójában már rég elmúlt volna, ő maga pedig, így, ahogy most áll — itt a mólón, nyitott szájjal, kezében kalappal — a tulajdon emlékezetének elmosódott képe lenne. Szerette volna huzamos időre megőrizni magában ezt az érzést, amely korántsem most először lepte meg őt, és amely távolról sem rémítő, ellenkezőleg, egyenesen megváltó érzés volt, ám ahogy kívánkozott utána, mindjárt el is rebbent. S most úgy tetszett neki, mintha meghasonlott volna a jelennel; ég, tenger, levegő — minden távoli, hűvös és idegen lett, egy viruló pillanat fakult el, nyomorúságosán, hirtelen.”

Schnitzler főszereplőjéről annyit tudunk, hogy hosszabb szabadságra utazik, hogy rossz idegállapotát rendbe hozza. Betegségének természetéről azonban szinte az elbeszélés végkifejletéig semmi megbízhatót sem következtethetünk ki. Észleleteinek és képzeteinek az elmosódottságára figyelhetünk fel, de énjének sémiképp sem patologikus vonásai tűnnek szemünkbe. Énvesztését vagy inkább önazonosságával kapcsolatos bizonytalanságát jól érzékelteti a következő jelenet: „Keskeny, csupasz arcát frissnek, sőt negyvenhárom évéhez képest eléggé fiatalosnak találta. Elégedetten éppen el akart fordulni a tükörtől, amikor hirtelen úgy rémlett neki, hogy talányos módon egy idegen tekintet nézi őt a homályos üveglapról.” Az elbeszélés végkifejlete felé közeledve ugyanez a jelenet ismétlődik meg, de itt már beteges kényszerképzet, az elhatalmasodó elmebaj „rendszere” szerint: „Hirtelen nyugtalanság fogta el Róbertét, villanyt gyújtott, kiugrott az ágyból, és a tükörhöz sietett. Az arc, amely reá visszetekintett: a sápadtsága, a tágra nyílt szeme, a szétzilált haja, a száját környező idegen vonás, mélyen megrendítette. Az ő arca ez egyáltalán? Bizonyára; de ilyennek csak az láthatja, akinek megadatott, hogy a mindennapok jól ápolt maszkja mögé tekinthessen és felismerje az ő valódi arcát, amelybe bevésődött mindama rettegés, ami fél életén keresztül üldözi már, és végül világgá hajszolta.”

Robert egyfelől a saját énvesztését éli meg élményszerűen, s ebben nem kell okvetlenül patologikus vonásokat keresnünk. Hiszen aki a lélek virtuális kertjébe való kivonuást választotta, csak a tulajdon énjét tekintheti igazi realitásnak, s viszonyulni is csak hozzá képes vagy kíván. Robert énvesztésének egyik legérzékletesebb megjelenítését foglalja magában a most következő részlet, mely egyúttal a „Kert felrobbanásának” elkerülhetetlen szükségszerűségére is rávilágít: „Ebben a kisven-