Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Balipap Ferenc: 125 éve Dombóváron a vasút
64 Új Dunatá; 1997. szeptember vonzása, előrehaladottabb polgárosultsága, határozottabb piacgazdasági arculata látszik a környéken mindenek előtt Hogy észnek és (csak másodsorban) Tamásinak. A vasútépítés előtti évtizedekben ezek nagyobb, népesebb - már iparos, vállalkozó és kereskedő réteggel is rendelkező - települések, mint Dombóvár, mely ekkor még Döbröközzel és Szakccsal azonos nagyságrendű, alig nagyobb és jelentősebb Gyulainál, Regölynél vagy Szakálynál. Dombóvár, különösen Hogy észhez és Tamásihoz képest, azért marad hátrányban e vidéken a várak szétdúlása után, mert azt a következőfejlődési fokozatot, amit a kastélyok építése jelképesen is kifejez, már nem tudja meglépni - urai nem lépik meg a számára. Hőgyészen 1780-ban már áll a megyei közhivatalokat betöltő, helyben lakó Apponyi grófok híres barokk kastélya, ahol azután (az arisztokrácia, a svábság és a zsidóság virágzó szimbiózisában) élénk polgári és hivatali közélet támad, pl. megyegyűléseket is tartanak; Tamásiban, a XIV-XV. század óta az ország elitjéhez tartozó, ide jobbára csak népes honi és külföldi vendégsereglettel lejáró nagyurak híres erdejének szélén az Esterházyak miklósvári vadászkastélya pedig 1786-ban készül el, s lesz alkalmanként úgyszintén megyei fórum vagy az ország nagyurainak vadászati találkozó helye. A váravesztett Dombóvár ekkor marad „ülve”, s válik az uradalmi puszták szélén vergődő, semmi különös jellegzetességgel, a környezetére kisugárzó szereppel vagy funkcióval nem rendelkező, még gazdáinak sem túl érdekes faluvá. Uradalmi központ szerepe lassan formálódik, nem támaszt helybéli társadalomfejlődést, a határában lévő Esterházy-földbirtokot pusztákon lakó cselédek, zsellérek és napszámosok művelik, többnyire harácsoló és kíméletlen bérlők szigora alatt. Dombóvár a XIX. század közepéig - pontosabban: a vasút megjelenéséig - a feudális nagybirtokba süppedt, érdektelen hely, afféle tucat-település, amely a Dunántúlon a török hódoltság alatt szinte teljesen kipusztult legtöbb, s csak most éledező lakott hely sorsában osztozva, legföljebb földesuraitól várhatja és remélheti létének jobbrafordulását. (Amikor amott már két-három évtizede kastélyok körül pezseg az élet, itt - 1810 körül - még csak egy szállót kezdenek építeni, amit szintén értelmezhetünk üzenet értékűnek, jelképesnek is.) Ahhoz, hogy kiemelkedhessen ebből a pusztaszéli, évszázadnál hosszabb jellegtelenségből, két fejleménynek kellett elkövetkeznie. Először is meg kellett változni a termelési, gazdasági szükségleteknek, ill. a tulajdonos és a bérlők érdekeinek (tulajdonképpen a kapitalizálódást jelző piaci viszonyok hatáskörébe kellett kerülniük); másodszor - s ez az előzővel szervesen összefügg - a gazdasági, termelési és piaci érdekek és szükségletek változásának arra kellett serkentenie az Eszterházyakat (meg a többi birtokost is a vidéken), hogy elsősorban az árufuvarozásra gondolva támogassák a földjeiket érintő vasútfejlesztést. (Jegyezzük meg: kezdetekkor a vasútfejlesztések általában - a Dombóvárt érintő mindenképpen - az e korban még nagy jelentőségű, fölfejlődő ágban haladó tengeri és folyami hajózás
