Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma
Juhász Erzsébet • A köd motívuma 23 köztük, amelyen át egy meghatározhatatlan és végtelen világba látni.” Rádöbbenve arra, hogy érzései és gondolatai kiszámíthatatlanok, mert bármikor bekövetkezhet, hogy „valami szorongás homályából felbukkanó néma árnyalakok” kiszámíthatatlan új irányt szabnak az addig érzetteknek és gondoltaknak. Megdöbbenve ismeri fel: „De hiszen akkor minden lehetséges. (...) Akkor az is lehetséges, hogy az eddig egyetlennek tudott fényes, nappali világból egyszercsak átlép az ember egy másik, egy fülledt és tomboló és szenvedélyes és meztelen és megsemmisítő világba. S hogy nemcsak átléphető a küszöb, amely elválasztja azoknak a világát, akik az életben, mint valami üvegből és vasból való átlátszó épületben járják szabályos útjukat család és hivatal között, azokétól, akik letaszítva, véresen, kicsapongásaiktól mocskosán tévelyegnek üvöltésektől visszhangzó zegzugos folyosókon, hanem oly végtelen közel is van egymáshoz ez a két világ, hogy láthatatlanul érintkező határaikat bármely pillanatban átléphetjük.” A homályt és ködöt a Törless iskolaévei-ben az önmagunkban meghúzódó sötét és kiszámíthatatlan erők okozzák. Erre döbben rá Törless Basinival kapcsolatos felemás érzései és élményei alapján: „Törlesst azonban megzavarták ezek az érzések— olvashatjuk—, sötét és áthatolhatatlan köddé váltak benne, s ezt a ködöt csak első meglepetésében tévesztette össze a szerelemmel.” Másfelől viszont ez a köd eleve oldhatatlan, mert — s ez képezi Törless „iskolaéveinek” legmélyebb tananyagát — a gondolkodás legmélyebb lényegére vonatkozik. Mindezt a következőképp összegezi Törless: „Igen, vannak élő és halott gondolatok. A gondolkodás, amely a megvilágított felszínen mozog és minden időben felfűzhető az okszerűség fonalára, még nem okvetlenül élő. Mert akárhány gondolattal találkozunk ezen az úton, az olyan közömbös lehet, mint bármely tetszés szerint kiválasztott ember a menetelő katonák hadoszlopában. A gondolat — bármilyen régen vonult is be agyunkba — csak akkor kel életre, ha valami, ami már nem gondolkodás, ami már nem logika, mellélép, hogy éreznünk kell igazságát túl minden igazoláson, mintha horgonyt vetett volna eleven húsunkba hasítva... A nagy felismeréseknek csak egyik fele teljesül az agy fénykörében, másik fele a lélek legsötétebb mélységeiben él, és mindenekelőtt lelkiállapot, melynek legtávolabbi csúcsán ül, mint virág az ágon, a gondolat.” Arthur Schnitzler Menekülés a homályba című elbeszélése körülbelül egy időben íródott Krleza Filip Latinovitz hazatérése című regényével: 1931-ben. Mindenekelőtt azért esett választásunk ennek a komparatisztikai szögből történő vizsgálódásnak a során Schnitzler e művére, mert a végpontját és határesetét példázza a metaforikusán értelmezett köd motívumának, amikor az már nem ködként, hanem a lélek és az eszmélet homályaként illetőleg elhomályosodásaként nyilatkozik meg. Hogy mégis egy tőről fakad Musil, Krleza és Ady ködképzetével, arról az eddigi elemzések tanúskodhatnak. Schnitzler tipikus osztrák író, azok közül való, akik a
