Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Solymár Imre: "Madár dalolt a kriptában"
Solymár Imre • „Madár dalolt a kriptában' 53 „A székelység útja Jézus keresztútja. Lelkünk sohse csügged, Habár testünk vérben ázik Tejúttól, a Golgotáig.” Aki ismeri a bukovinai székelység történetét, tudja, vagy legalább érzi, hogy a "Székely Szenvedések 14 Stációja” sajnos nem adja vissza a népcsoport sorsdöntő eseményeinek teljes történetét. Ugyanakkor mégis nagyon erős a belső megkomponáltsága. A szenvedéstörténetből két tematikus tömbbe szerkesztette össze a verseit, szövegezését megíró, képeit megálmodó Németh Kálmán józseffalvi - ekkor bácsjózseffalvi - plébános. Valójában az 1941-es bácskai telepítést összeveti a létüket megteremtő Hadik András-i tettel. Történetileg éppen olyan jelentős ez a mostani, mint volt Madéfalva 1764-es menekültjeinek Moldvából történt összegyűjtése, Bukovinában való letelepítése. Akkor, 1776-77-ben Istensegíts és Fogadjisten, 1785-ben Hadikfalva, Józseffalva, végül Andrásfalva községek születtek. Most: a bácskai „székelytelepek” S ahogy akkor is sok múlott az egyes emberek, hatalmasságok jóindulatán, így van ez a mái, újabb világban is. A szerkezet belső magja ezért a következő: Eseményeink régen, segítőink régen. - Eseményeink napjainkban, segítőink napjainkban. Mindehhez a „keretezést” az I., a VIII. és a XIV. stáció adja meg, tanulságos és fontos mondanivalót, üzenetet hordozva. Az I. stáció ugyanis a néprajzi nagycsoporthoz, a „tájhazához” tartozást definiálja, azaz a székely-identitást: „Csaba nyomán indul ahad/ vérző csillagjegye alatt” - így a felirat. Bátaszéken ma ezt így magyarázzák: „Várták vissza örökké, még máig es várják. Csaba királyfi elment segítségért, s nem jött vissza.” (Persze, tudtuk, hogy ez rege! - teszik hozzá mentegetőzve.) A zárókép a remélt bácskai megbékülést, boldog megnyugvást foglalja egységbe, a XIV. stáció képtáblája szerint. (Ismerve az 1944. évi és az azt követő eseményeket. Utólag tudjuk, naivitás volt hinni, 1941-el a szenvedéstörténet befejeződött.) A felirat tehát boldogan és bizakodón: „Szabad fődbe magot tettünk / Minden verést elfeledtünk.” A táblakép szerint a televény bácskai földet egylovas ekével szántják. Fiatal fiú magot szór. Háttérben templomtorony, az eget szivárvány keretezi. (Ami csak azt az ígéretet hordozza, hogy vízözön által többé nem pusztul el a világ.) Az alakok - felismerhetően - józseffalviak. Mezei Domonkos az idősebbik, aki maga is ott ügyködött a stáció faragói között. (Róla jó tudni, habár végzettsége nem volt, Moldvában sok évig magyar tanítóként működött, s mikor visszatért Józseffalvára, ő hozta magával, s tanította be a moldvai csángó népdalt: Temető