Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Bajner Mária: Variációk feminista irodalomkritikára
48 Új Dunatáj 1997. szeptember az irodalom női sztereotípiáira támaszkodnak, a női szerepeket félreértelmezik, és a nőket, szemiotikus jelekként fogják fel. Jóllehet Showalter állítása szerint a férfiak kritiai elméletének megszállott javítása, átalakítása, kiegészítése vagy éppen támadása a függőségi viszony konzerválására szolgál, és a saját elméleti problémánk megoldásának folyamatát lassítja, tagadhatatlan, hogy ennek a „megszállottságnak” köszönhetően született meg a feminista kritika néhány legkiemelkedőbb alkotása. Kate Miilett Szexszuálpolitikája még több, mint húsz év után is nyugtalaníthatja az önelégült olvasókat. Judith Fetterley az Ellenálló olvasó c. könyve szintén a férfiírókról szól, és hozzásegít a nőknek a férfi irodalmi tradícióban betöltött szerepének megértéséhez. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a düh, a felháborodás - ugyanúgy, mint a nőírók iránt érzett szeretet - nagy művek létrejöttét inspirálhatja. Összegzésképpen elmondható, hogy a feminista kritikának két nagy ága van: 1) nőírók tanulmányozása 2) nők az irodalomban. Mindkét ág a kritikusok elméleti koncepciójának különbözősége függvényében többfelé ágazik. Az egyéni látásmód tükröződését komplikálja, hogy a tudományos alapokon nyugvó elméleti megközelítés nemegyszer kerül konfliktusba az egyéni tapasztalatokkal. A kritikusok között nincs egyetértés abban (sem), hogy a Kolodny által propagált „játékos pluralizmus”, vagy a Showalter terjesztette „elméleti konszenzus” legyen az irányadó. Annyi azonban bizonyos, hogy az elmúlt 20 évben a feminista kritikai törekvésekben áttörés következett be. Napjainkban az USA szinte összes és Európa számos egyetemén a feminista irodalomkritikát és a nőírókat fontos, önálló kutatási területként tartják számon. Mindamellett továbbra is vitára ad okot a kritikusok között az új és a régi elméletek egymással vagy egymás ellen dilemmájának feloldása. Félő azonban, hogy a vég nélküli elméleti csatározás következtében a feminista kritika, amely az elméletet a gyakorlat fölé helyezi, még jobban eltávolodik a valóságtól, és szakadás következik be az egyetemeken oktatott, és a valós, érzelmek által fűtött, kategóriákon kívüli kritikai gondolkodásban.
