Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 3. szám - Bajner Mária: Variációk feminista irodalomkritikára

46

Új Dunatáj 1997. szeptember

dalomtörténet, és mivel módszereit tekintve alapvetően textuális, összekapcsolja azokat az írókat, akik hasonlóképpen reagáltak a női elvárások drámai változásaira, és azokat, akik az elvárások ellensúlyozására a régebbi „feminin” definíciókat használtak fel. S.J. Káplánt az foglalkoztatja legjobban, hogy az általa innovatívnak tartott Dorothy Richardson és Virginia Woolf milyen írói eszközökkel fejezik ki a női szereplők elvárásokkal szembeni konfliktusait. A „női öntudat” és a „női képzelet” egymástól különböző fogalmak, mivel az utóbbi nem foglal magában egyetlen, női szerzőkre jellemző tulajdonságot sem. A nők írását úgy jellemzi, mint egy kitárulkozó folyamatot, melynek során a női szereplők felfedik belső énjüket.

Nőírók csoportjának bizonyos idő- és társadalmi tagozódás szerinti tanulmányozása az irodalom történeti újrafelosztásához vezethet. Egy korszak hagyományos paraméterei változhatnak meg, vagy fő irányvonala értékelődhet át, ha mindezt a nőírók szemszögéből vizsgáljuk. Jó példa erre a modernizmus. A standard irodalomtörténet a modernizmust többek között a viktoriánius korra, valamint az első világháborúra adott válasz, az ipari fejlődés nyomasztó következményei, a társadalmi elidegenedés hatására létrejött irodalmi kísérleti módok létrejötte (amelyek megkísérlik kivédeni ezeket az új jelenségeket) alapján kategorizálja. Ha a nőkre irányítjuk a figyelmet, a modernizmus összekapcsolható a választójogért folytatott küzdelemmel, és megfigyelhető, hogy a stílusban és a szerkezetben létrejött kísérletek hogyan követik a nők és a férfak kapcsolatában bekövetkezett jelentős változásokat, mindamellet, hogy tükrözik a növekvő szexuális nyugtalanságot, mint ahogy azt Hemingway vagy T.S. Eliot művei illusztrálják.

Ez idáig a fejtegetés központjában a nők írásáról, alkotói tevékenységéről volt szó. Az Ellen Moers által szerkesztett Nőirodalmi arcképcsarnok az írások mögött meghúzódó nőkre koncentrál. A válogatást befolyásoló sajátos nézőpontja és furcsa felépítése ellenére ez a könyv a legismertebb nőírókat tartalmazó kiváló tanulmánykötet. Moers legfőbb erénye abban áll, hogy ő volt az első kritikus, aki a női szerzőket a női hagyományok tükrében szemlélte. Az ő könyve ünneplés. Moers nem kérdezi, miért volt olyan kevés nőíró, és azt sem, hogy más, tehetséges írók miért hallgattak. Ehelyett merészen kijelenti, hogy a 18. századtól kezdődően az írott szó legemlékezetesebben és egyre nagyobb mértékben a nők nevéhez kapcsolódik. Olyan neveket sorakoztat fel, mint Jane Austen, Harriet Beecher-Stowe, George Eliot, Charlotte Bronte, Willa Catcher és Gertrude Stein, akiket olvasva nem az anomáliákkal terhelt, excentrikus nő, hanem az élénk, eleven előfutár és újító ember jelenik meg. Felfedi a nőírók közötti szoros barátságokat, közös érdeklődési területeket, levelezéseket, mindazt, amivel egymást támogathatták a nők az alkotás és a publikálás területén folytatott küzdelemben.

Az a könyv, amely leginkább felel meg Showalter feminista irodalomtörténeti elvárásainak, nem véletlenül, a sajátja. Saját irodalmuk: Brit nőírók BrontétólLessin-