Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Bajner Mária: Variációk feminista irodalomkritikára
44 Új Dunatáj 1997. szeptember revíziójából készült legújabb kollekciókból (szintén a feminista nyomda jóvoltából) már kitűnik a fajtól, társadalmi tagozódástól, etnikumtól és szexuális orientációtól független válogatás. Nagy vihart kavart Gloria T. Hull, Patricia Bell Scott és Barbara Smith (szerk.) gyűjteménye: Minden nőfehér, minden fekete férfi, néhány an pedigbdtrak vagyunk: Fekete nőtanulmányok (1982) és a Leszbikus tanulmányok (1982) Margaret Cruikshank szerkesztésében. Miközben a nőírók műveinek újrafelfedezése és terjesztése vitathatatlanul fontos, egyedül mégsem alkalmas az irodalomtanulmányok radikális átalakítására, ami, végsősoron a feminista pedagógia fő célkitűzése. Amellett, hogy tudjuk, a közelmúltban felfedezett nőírók és műveik terjesztése nem elégséges feltétele az irodalomtudományok átalakításának, azt is észre kell vennünk, hogy a feminista kritika eddigi „kedvezményezett” írótáborra szűkítése (pl. Austenre, Eliotra, Dickinsonra és a Brontékre) sem alkalmas a változtató szerepre. Ez különösen arra az esetre igaz, amikor ezeket az írónőket egymástól elválasztva, külön, a többiektőlfüggetlenül tanulmányozzák. A női írások ilyenfajta taglalása elkerülhetetlenül a sztereotípiák megerősítését szolgálja, amit a feminista irodalomkritika határozottan elutasít. Patricia Meyer Spacks egyike azoknak a kritikusoknak, akik a nőírókat szisztematikusan sorolják be az úgynevezett „női irodalmi tradíciódba. Egyik fő művében, A női képzeletbtn nőírók századokon át felhalmozott és összegyűjtött tapasztalatait szedi csokorba, és elemzi hasonlóságaik alapján. Könyvében nagy szerepet kapnak saját tanítási tapasztalatai, az órákon a hallgatókkal folytatott viták, eszmecserék, ahol a diákjai kapcsolatot véltek fölfedezni saját életük és a nőírók regényhősei között akkor is, ha a regény több, mint száz évvel ezelőtt íródott. Spacks részletesen a hatalom és passzivitás, a serdülőkori fejlődés, a női művész, és a független nő élményének aspektusát taglalja. Azzal kezdi, hogy megkérdezi, melyek azok a női érzések, jelzések, amelyek ellenálltak az időnek, társadalmi változásoknak, és ma is jelen vannak ? Létezik-e az önértékelésnek olyan jellegzetes módja, ami alakítja és befolyásolja a nők kreatív kifejezőkészségét? Nyilvánvalóan ez a megközelítés történelmileg nem megalapozott, és általánosítások felé hajló. A „női képzelet” szóhasználat amúgy is a sztereotipizálás veszélyét rejti magában, bár Spacks ezt a terminológiát tágabb értelemben kezeli, és nála ez a kifejezés magába foglalja a női viselkedés és attitüdminták irodalmi sokszínűségét. A nem teljesen körülhatárolt fogalom használatát megnehezíti, hogy nincs pontos elképzelésünk arról, hogy mi az, ami a „nő” szóhasználat lényeges és jellemző velejárója lenne. Mivel Spacks figyelmét a legismertebb nőírók kötik le, a definíciójában rejlő egyetemesség kifejezésre juttatása problematikus, és valójában ellentétes a feminista teória alapelveivel. A jelenlegi törekvések tükrében, ami a nőírók szélesebb skáláját tárná fel, és tenné közre, nem könnyű elfogadni a társadalmi változásokat nem követő vélekedést.
