Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Bajner Mária: Variációk feminista irodalomkritikára
42 Új Dunatáj 1997. szeptember jelen voltak döntéshozatalaiknál, osztoztak problémáinkban. De abban a pillanatban, amikor tanulni kellett a művet, elemezni, akadémiai vitákat folytatni, ezt a vonzódást, az „intim” olvasást, el kellett felejteni. Úgy tűnik, mindenki, aki irodalomtudománnyal foglalkozik, kötelezően átesik ezen. Vége annak az időnek, amikor az olvasmányok közötti válogatás alapja személyes vonzalom kérdése. Nem dobhatjuk már sutba egyes írók műveit csupán azért, mert nem elég szórakoztatóak, vagy mert - jóllehet szellemi épülésünket szolgálják - unalmasak. Tanult, fegyelmezett emberként megtanultuk az unalmat elfogadni, és befogadni. És ha az irodalom lett a hivatásunk, akkor kapcsolatunk azzal a régi, gyermekkori önmagunkkal, aki képes volt zseblámpánál is olvasni villanyoltás után, titokban, csak azért, hogy befejezzen egy regényt, szinte teljesen a múlté. Egyes irodalomkritikai kurzusokon a 60-as évek New Criticism irányvonalát követve a hallgatók ”izoláltan^ foglalkoznak a szöveggel, azaz a külső hatások, - mint pl. az író élete, vagy a történelmi és politikai háttér - nélkül, és természetesen az olvasó személyes véleményének figyelmen kívül hagyásával. A New Criticism irányzat szerint elhanyagolandók a levelek, a naplók, önéletrajzok, antropológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok; röviden mindaz a tudás, ami a nőtudományok kutatási módszereinek és elméleteinek alapját adja. A irodalmi szövegek elemzései során az objektív kritikai zsargon használata, az „olvasó” feltételezett himneműsége és a személyes tapasztalatoktól való eltávolodás elbátortalanította a közönséget, elkeserítette a női hallgatókat. A nőtanulmányok kurzusain ez a megközelítési mód nem vezethetett volna eredményre; személyes közreműködés nélkül nehezen képzelhető el feminista irodalom. Szükség van női kritikusokra is, akik „női szemmel”, másként értékelik a valóságot, mint férfikollégáik. A feminista kritika a kritikus személyes élményének és az irodalmi szövegnek a kapcsolatából meríti energiáját és kreativitását. Az, hogy a műre adott válasz eredendően személyes élményből fakad, vagy csak másodlagos, azaz olvasás utáni, könnyen eldönthető, ha az olvasmányélményt a nők egymás között megosztják. Judith Fetterley-t idézve: a feminista kritika egy politikai aktus, melynek célja nem egyszerűen a világ interpretálása, hanem megváltoztatása is azáltal, hogy megváltoztatja mindazok tudatát akik olvasnak, és átalakítja kapcsolatukat mindazzal, amit olvasnak. Valójában a személyes élmény hatása akkor a legerősebb, amikor megosztják azt másokkal. Az élmény ereje megoszthatóságában rejlik; Doris Lessing megfogalmazása szerint „semmi sem személyes, legalábbis abban az értelemben nem, hogy páratlan, egyedi”. Mindezt megértve őszintén és nyíltan vállalhatjuk nőírónk iránti rajongásunkat, és mindezt abban a biztos tudatban tehetjük, hogy mindez nem különc, vagy nárcisztikus vonás. A kritikus számára a visszatérés kedvenc nőírójához, ahhoz, akinek „ébredését” köszönheti, nem más, mint a szerző tapasztalatainak, azok érvényességének igazolása, művészi értékeinek elismerése. Azáltal, hogy a női
