Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 3. szám - Pomogáts Béla: A harmadik költői nemzedék indulása

38

Új Dunatáj 1997. szeptember

ostromolták. A védőgát leomlott, a szigetet elsodorta az áramló erőszak, a fasizmus, a háború.

A kulturális értékek védelme és a sziget gondolata szabta meg a harmadik nemzedék hivatástudatát. Évszázados hagyománnyal szakított ennek során. Valójában az irodalmi felújulás, a testőrírók fellépése körül született meg az a költőszerep és -tudat, amelynek értelmében a költő a nemzet „mindenese”: prófétája, vezére, bírája és harcosa. A reformkor romantikája és a szabadságharc forradalmi lendülete felerősítette ezt a szereptudatot, Vörösmarty és Petőfi valóban vállalták a szellemi vagy a politikai vezér küldetését, feladatát. A hagyományt Ady váteszi költészete örökítette tovább, majd Kassák és az avantgarde is közösségi és mozgalmi hivatásnak tekintette a költészetet, és József Attila, Illyés Gyula is a kialakult hazai költőtudatot ápolták, vállalva a politikus író szerepét. A harmadik nemzedék szakított először kollektív módon és eltökéltebb formában ezzel a hagyománnyal. Tapasztalatai elrettentették a politikától, hiszen főként a jobboldali politikáról voltak ismeretei, és persze bizalmatlan volt a szélsőbaloldali irányzattal szemben is. Nem éppen indokolatlan félelmei óvatosságra intették a történelem iránt. Nem hitt a művész személyes irányító szerepében, ahogy Vas István mondotta, idegenkedett a világváltástól, a nagy gesztusoktól. A műhely és a lélek belső körébe vonult, érezvén, hogy külső erők kényszerítik erre a visszavonulásra. Tulajdonképpen nem a hagyományos szerepet utasította el, hanem úgy gondolta, maga a történelem fosztotta meg ennek a szerepnek a lehetőségétől és pátoszától. Nem hitt abban, hogy a költészet meg tudja javítani a világot, és visszavonult, nehogy a világ rontsa meg a költészetet.

Babits Mihály, imént idézett bírálatának tanúsága szerint, jól látta, hogy a „Nyugat unokáit” mi különbözteti meg az előttük járóktól, De azt is látta, hogy a harmadik nemzedék korántsem egynemű, uniformizált csoportosulás. „Van közöttük rímjátékos és ritmusbűvész - állapította meg -, plakátstílusban dolgozó zsurnaliszta költő, hosszú, szabad sorokban vég nélkül csevegő asszonypoéta, pesszimisztikus lélekelemző, szocialista propagandalantos és földszagú paraszt vagy még földszagúbb álparaszt.” Vagyis már az indulás idején kitetszett, hogy a harmadik generáció egészen különböző eszmei és irodalmi irányzatokat követ, nem pusztán a nyugatos költészet utánpótlása volt. A műhely és a mesterség tisztelete viszont meglehetősen általános volt körükben, a szocializmussal rokonszenvező vagy kifejezetten kommunista költőknél is. Vas István, Zelk Zoltán, Forgács Antal és Radnóti Miklós joggal a klasszikus hagyomány örökösének tudták magukat.

A harmincas években fellépő fiatal költők nemzedéki szolidaritást éreztek egymás iránt, azt azonban maguk is jól tudták, hogy milyen világnézeti vagy poétikai különbségek választják el őket egymástól, s noha nem élezték ki ezeket a különbségeket, büszkén hirdették a különbözés jogát. „S hogy egyformák volnánk s egymás-