Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma
Juhász Erzsébet • A köd motívuma 21 réssel fenyegető vulkán jelentésének fenyegető ambivalenciájával igen közel áll ahhoz a „sötéthez és süketnémához önmagunkban és magunk körül”, amelyet nem tisztánlátást hozó, hanem vakulást okozó fényként tud csak Krleza festője megfesteni. Úgy véljük, a két szerző köd, láp, mocsár és sár motívumának elemzéséhez és értelmezéséhez az ellentétüket képező fény jelentésének körüljárása is szervesen hozzátartozik. A továbbiakban végigtekintjük még Ady köd-motívumát néhány, a Vízió a lápon című vers után írott költeményében. Úgy véljük, hozzásegít bennünket annak a jelenségnek a jobb megragadásához, amely a századelő kelet-közép-európai irodalmaiban igen lényeges helyet foglal el. Ez a köd-motívum ugyanis sohasem tisztán önmagát jelenti, hanem mindig szimbolikus és metaforikus jelentésű. Nem csupán a külvilág, illetőleg a társadalmi valóság szürke áttekinthetetlenségét, ostoba homályát jelenti, de ennél több és szerteágazóbb jelentéssel is rendelkezik. Rónay György hívja fel a figyelmet arra, hogy „a »köd« egyike Ady ősélményeinek”. Ő adja alapos elemzését annak, hogy például Az elsüllyedt utak című vers köd képzetében az elmerítő, elsüllyesztő jelleg megjelenik, most már kimondva, ami a Séta bölcsőhelyem körűiben még csak hangulatilag érezhető: a sorsszerűség, a fátum motívuma. „Vad bozótok elbuktatnak, / Emlékek és borzalmak között / Taposom a vaksötét pusztát, / Sorsomat és a sűrű ködöt.” A „taposom a sűrű ködöt” kifejezés visszautal az élmény régi változatára a Még egyszer- ben: „átgázolom a ködtakarót”, „begázolok a ködbe”, de itt már köd és sors a fogalmazásban is azonos. Megjelenik végül egy hallucinatív motívum is: a ködbe borult táj távolinak, föld alattinak, „elsüllyedtnek” ható, borzongató, megnőtt jelentőségű neszei és zajai. „Vissza a vén csöndes udvarba / Elsüllyedt azóta minden út / S távolból hallom, ködben, éjben / Hogy nyitogatnak egy vén kaput.” Ha a sors és köd jelentésének azonosulásán töprengünk, amely Ady köd-motívuma alakulásának utolsó előtti állomása, majd végállomásként a hallucinatív motívumot is áttekintjük, óhatatlanul is asszociálunk Musil Törless iskolaévei című regényének ködmotívumára, majd még távolabbra utalóan Arthur Schnitzler Menekülés a homályba című elbeszélésére. E két mű ugyanis arra derít fényt, hogy Ady köd-motívumát végül már csak egy hajszál választja el attól, hogy egészen a lélek belső terébe tevődjön át. A döntő különbség az, hogy Musilnál és Schnitzlernél a köd kiszolgáltat bennünket annak a bizonyos Krlezai „sötétnek és süketnémának önmagunkban és magunk körül”, Adynál viszont a köd véd is. Kitűnő példa erre az Áldott, falusi köd című vers: Mindentől félek nyugtalanul, Már nincs se alvásom, se álmom. Én istenem, hogyan is függök Ezen a zord élet-párkányon?
