Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Pomogáts Béla: A harmadik költői nemzedék indulása
Pomogáts Béla • A harmadik költői nemzedék indulása 31 Pomogáts Béla A HARMADIK KÖLTŐI NEMZEDÉK INDULÁSA Az irodalomtörténetírás általában a modern magyar költészet három nemzedékét szokta megkülönböztetni abban a nagyobb irodalomtörténeti korszakban, amelynek kezdetét a Nyugat körül kibontakozó „irodalmi forradalom” és végét a háborút követő kulturális átalakulás jelöli meg. A nemzedék fogalma természetesen nem csupán korosztályt jelent, ennél jóval többet: szellemi közösséget, amely az élmények, tapasztalatok hasonlóságára épül és hasonló művészeti törekvésekhez vezet. A modern magyar költészet első nemzedéke - Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kaffka Margit és Füst Milán - vívta meg az „irodalmi forradalom” küzdelmeit. Új költői szemléletet és magatartást honosított meg, az egyéniség feltétlen jogát hirdette, minden tapasztalatot és felismerést az egyéniségen szűrt át. Éppen ezért a költői nyelv erősen személyes változatait alakította ki, a változatoknak azt a széles színképét, amelyben a szeceszszió és az impresszionizmus, a szimbolizmus és az intellektuális tárgyszerűség egyaránt helyet kapott. A második költőnemzedéknek - József Attilának, Illyés Gyulának, Szabó Lőrincnek, Erdélyi Józsefnek, Sárközi Györgynek, Fodor Józsefnek és másoknak - a forradalmak veresége, a történelmi Magyarország bukása után kellett tájékozódniok. E nemzedék, az avantgarde irányzatok átmeneti hatása után egy korszerű költői realizmusban, az ábrázoló-leíró kifejezésmódban, a racionalista gondolkodásban találta meg önmagát. Heves közéleti érdeklődés, nemegyszer lázadó szenvedély hatotta át munkásságát, az egyéniség kultuszát közösségi vonzalommal, sőt öntudatos politikai elkötelezettséggel váltotta fel. Vagy ellenkezőleg, gyanakvással tekintett mind az egyénre, mind a közösségre, és a személyiség elfogulatlan vizsgálatára, könyörtelen önelemzésére vállalkozott. Az erősebben közösségi elkötelezettséget József Attila és Illyés Gyula lírája példázza, a magányos önvizsgálat útját Szabó Lőrinc költészete járta be. A harmadik költői nemzedék némiképp visszafordult az első eszményeihez. Az alkotó személyiség benső körében maradt, már eleve bizonyos gyanakvást érzett a nagy történelmi események és mozgalmak iránt. Általában a műalkotás maga érdekelte, a költészet erkölcsi és kulturális feladataival viaskodott, s kevésbé vett részt a közélet küzdelmeiben. Valójában elhagyatottnak, kifosztottnak érezte magát, két háború között, az európai kultúra súlyos válságában próbált tájékozódni. Úgy gondolta, hogy a társadalomban tapasztalt veszedelmes feszültségek elől a költészet belső világába kell húzódnia, önmagát kell építenie, az emberi kultúra nagy
