Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma
20 Új Dunatáj 1997. március ként nyer ábrázolást. E „pannóniai kilátástalan és sötét kuszáltság”-ot Filip hosszas vajúdás után egy festményben tudja megragadni. Említettük, hogy Adynál a köd, a mocsár és a láp ellentétét mindig a fény-ember reggelre váró jelenléte ellensúlyozza, ezzel szemben Krlezánál nincs ilyen közvetlenül jelen az ellentétpár fény-része, viszont az, hogy épp egy festményen jelenik majd meg, egyúttal arra is rávilágít, hogy a pannóniai sötét kilátástalanság és kuszáltság, legalábbis ebben a Krleza műben, elsősorban alkotáslélektani szempontból hangsúlyos. A következő regényére, a Bankett Blitvában címűre már sokkal tágabban lesz érvényes, mint ahogy a problémafelvetés is erőteljes politikai súlyt kap. De térjünk vissza arra a bizonyos festményre. íme a leírása: „Éppen a folyóról tartott hazafelé délben, amikor egy fal óriási, bemeszelt felülete előtt észrevett egy gyermeket a verőfényben, a nap felé fordulva, amint árnyéka a falra vetődött. A gyermek vízszintesen tartotta maga előtt a kezét és artikulálatlan hangon valamit dörmögött. Rémes látvány volt, észrevette rögtön, hogy süketnéma a gyerek, és érthetetlen kiabálása állatian szörnyű volt. Mindkét kezét vízszintesen kinyújtva, a süketnéma gyermek az oltár előtt éneklő pap hangját utánozta. A kezek áldást osztóan kitárulkoztak, az árnyékkal együtt emelkedtek a falon, furcsa, érthetetlen kígyókként, s úgy másztak, mozogtak ezek az árnyékok a falon, mint önálló teremtmények: hajlékonyak, árnyszerűen és megbabonázva, miközben a gyerek kétségbeesetten ordított, megszállottan, eszelősen, megperzselve a naptól, szinte a naptűzés önkívületében, s mindez inkább valami ideggörcsszerű, epileptikus látomás volt, mint valóság. Remegett a napfényben az az állati, süketnéma gyermekhang, beteges gomolygásban rezgett, körökben terjedt tova a nappal leöntött fal teljes fénye előtt, szétömlött a térben, a tető alatt, a torony felett, a fasor felett, és füstként párolgott az ég alatt, a naptól és a füledt levegőtől földhöz lapítva. Mintegy megszállottan ettől a pokoli látomástól, Filip hazatért, elővette vásznát, és megfestette a gyereket, amint a fehér fal előtt ordít a déli verőfényben. A süketnéma gyerek hangja a vászon fölött bömbölt, mint valami repedt harang, s éppen ezt a napsütötte, piszkos, görcsös, kretén testet, azt a rémült görcsöt valami sötét és süketnéma előtt önmagunkban és magunk körül, a vörös hangszalagok rezgését a süketnéma gyerek torkában, éppen ezt vetette oly közvetlenül vászonra, hogy később maga is megijedt saját ecsetvonásának démoni erejétől.” E képen ábrázolt fény nem világít, hanem vakít. Híven kifejezve azt az elrendezhetetlenséget és kuszáltságot, amely Filip hazaélményét, Pannónia-vízióját a legteljesebben jellemzi. Nem áll szándékunkban erőszakolni a hasonlóságokat, mégis úgy sejtjük, hogy Ady Vízió a lápon című versének fény-motívuma a vers második részében, elveszítve egyértelmű világosság-szimbólumát, egyre inkább pusztító erővé alakul át. A világosságot adó fényből elemezhetetlen, több forrásból táplálkozó lángfolyó kerekedik, mely vakítani, rombolni kész. E lángfolyó, és a kitö-
